Zsótér Sándor megint „metázik”: a József Attila Színházban rendezett Hamlet után még mindig a ’színház a színházban’ és a ’színház a színházról’ témái foglalkoztatják őt és állandó alkotócsapatát. Az 1931-ben a pályakezdő Fényes Szabolcs és a már jegyzett Harmath Imre által elkövetett Maya című, az ősbemutató idején Honthy Hannának és az ekkor még névtelen komponista premierjét bátran felvállaló Fővárosi Operettszínháznak tartós sikert hozó operett több mint ideális alapanyagnak mutatkozik ebből a szempontból.
Járó Zsuzsa és Schruff Milán |
Ahhoz, hogy e kijelentés igazságáról meggyőződjünk, elkerülhetetlen a szüzsé rövid összefoglalása. Ez annál is inkább indokolt, minthogy az utóbbi évtizedekben a Maya nem látszik gazdagítani a repertoáron tartott örökzöldek sorát, miközben biztos vagyok benne, hogy belőle jó néhány számot – Jön a luxusvonat, My sweetheart, Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni stb. – bármelyik szabadnapos pesti ficsúr könnyedén elfütyülne. Egyébként a Maya is ebben a közegben, vagyis a pesti bohémek orfeum és budoár között ingázó világában játszódik, még ha nem is Pesten vagyunk, hanem az egzotikus Keleten, majd a még egzotikusabb(nak látszó) Nyugaton.
Olyan világ ez, ahol nem árt az embernek többnek, másnak (leginkább: pénzesebbnek, hatalmasabbnak, azaz a szó minden értelmében potensebbnek stb.) mutatnia magát, mint amilyen valójában. És a szereplők legalábbis ebben az egy tulajdonságukban, az álcázás, tettetés, mímelés, egy szóval: a színészkedés iránti – hol kötelezően, hol szabadon választott – vonzalmukban megegyeznek. A furmányos tolvajnyelv minden ágát-bogát többnyire csak mi, a színpadi történéseken kívül helyet foglaló nézők értjük, miközben ők Ambrus Mária mesekönyvekből ollóval kivágott, majd felnagyított és színpadra kasírozott kétdimenziós díszletei között, Benedek Mari ironikus és színpompás, a megrajzolt kor és környezet pasztelljeit használó jelmezeiben bolyonganak Tanger és Párizs között.
Középen: Járó Zsuzsa |
Már az első jelenet (f)elrajzolja, mi vár ránk: Dixi (Vajda Milán) bevallja a szerelem sorvasztotta Charlie-nak (Schruff Milán), hogy barátja imádott nőjét, Madelaine-t (a sápadt és néma hattyúként bebalettező Mészáros Sárát) elszerette tőle. A hirtelen hevülő ifjú rögvest agyonlövi a csalárd vallomástevőt, majd a következmények elől messzire menekül. A néző csak jóval később tudja meg, hogy a megcsalás épp annyira volt igaz, mint a halálos találat, vagyis semennyire – aki meg ezen csodálkozik, magára vessen, hiszen mégiscsak operettet nézünk. A Tangerbe vetődött Charlie a helyi látványosság szerepét betöltő bárba kerül, ahol a dörzsölt tulajdonosnő Barbara (Mészáros Máté) és a pesti flaszterről egyenesen idepottyant Rudi (Ötvös András) éli kalandokban nem, ám kuncsaftokban bővelkedő életét – mint a Párizsba pénzt keresni induló Maya Trió leendő tagjai, már ekkor is szigorúan arccal a pénztárgép felé.
A lebuj sztárja a címszereplő Maya (Járó Zsuzsa): Charlie és az egzotikus táncosnő között persze hogy beüt a szerelem első látásra, a következő két felvonás pedig az imigyen felskiccelt három páros (Maya-Charlie, Madelaine-Dixi és Barbara-Rudi) földrészeken átívelő mulatságos kergetőzését taglalja. Egyszer csak aztán az élet elkezdi másolni a fikciót (Madelaine és Dixi tényleg összejönnek – most már legalább van miről hazudniuk Charlie-nak), majd a fantázia válik kínosan életszagúvá (Maya egy előre megrendezett előadással alaposan megleckézteti a semmiből hirtelen előbukkanó Madelaine és a közte őrlődő Charlie-t), vagyis maradunk a színjáték már jól bevált sémájánál.
Fotó: Gál Gábor (Forrás: PORT.hu – Gárdonyi Géza Színház) |
A gördülékeny lebonyolításban Zsótér legfőbb, sőt néha az a benyomásom, hogy egyetlen segítője ezúttal Ladányi Andrea, aki markáns koreográfiájával alaposan megizzasztotta nemcsak a négy fiúból és négy lányból álló tánckart, de a színészeket is. Az afrikai mulatóban szünet nélkül hömpölygő-vibráló mozgássort, a párizsi színekben idézőjelek közé tett tánctörténeti antológiát vitt színre; van, akinél jellemet fest az attribútumként hozzá kötött tánc (pl. Madelaine álombéli, tütüs belépője, majd később estélyibe bújt dervisként való szüntelen körforgása), máskor meg egy hétköznapi gesztuson ironizál (pl. amikor a nyitó képben a szerelmes távirat falevelekkel tűzdelt szűk rózsaszín dresszbe bújtatott táncosfiú képében érkezik).
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Csáki Judit: Rózsaszín világ
Molnár Gál Péter: Szeretnék egy kicsit boldog lenni, ó, ó, ó…!
Fáy Miklós: Maya dupla feneke
Ugrai István: Habcsóktalanul
Rádai Andrea: Színes szélesvásznú operett