Jelenet az előadásból. Elöl: Csernik Árpád

A színlapon az áll: Matei Vişniec művei alapján. Amit Gyarmati Kata és Nagypál Gábor elsődlegesen megtartottak az imént említettekből, az egyértelműen a játékosság, az ironikus filozofálás. Ám míg a Vendégfogadó és a Lavinában harsonával verseit, kisprózáit és egyfelvonásosait – számomra legalábbis – egyfajta pesszimista tónus jellemzi, addig a Lápon ha nem is optimista, de mindenképp derűsebb világot mutat. (A műfajjelölő alcím: sorsderű.) Némi képzavarral élve: Vişniec sötétszürkéje a színpadon a tavirózsák levelének zöldes árnyalatába játszik át.

 

Amikor belépünk a Soltis Stúdió picinyke terébe, távoli zajokat hallunk, egy tömeg artikulálatlan, zsongító masszává gyúrt beszédét egy visszhangos teremből. Akár ha zenészek hangolnának egy koncertre, a közönség pedig készülődne a csöndre és az előadásra. Aztán egy idő után megszűnik a zaj. Nem tudok visszaemlékezni arra, mikor, csak azt veszem észre előadás közben, hogy már nincs.

 

Csernik Árpád, Szilágyi Nándor és Pálfi Ervin

Az öt színészt is a színpadon látjuk. Mindegyikük frakkot visel, de egyikőjük sem elegáns. (Ellentétben egyébként az előadással. Mert az precíz ritmusú, feszes humorú.) Lóg rajtuk a ruha, de nem azért, mert nagy rájuk, hanem mert nem tartással viselik. Mezítláb vannak, a nadrág szára félig felhajtva. Öltöző- vagy vetkőzőfélben látjuk őket? Jönnek vagy mennek? Van-e közük a hangversenytermi (?) zajokhoz? Nem tudjuk. De ez nem is érdekes.

 

A játék tere egy dobogó, ami tavirózsamintás anyaggal van bevonva, ennek hátsó harmadában egy fasorompó, első harmadában egy négyzet alakú kivágás, benne víz, és egy cselló nő ki belőle. (Az aktuális csellózó játszik ott, és az agyonvert hangszer is e kondenz hullámsírban leli szomorú végét.) A teret hátul tíz sor egymásra rakott bontott tégla határolja. Építés vagy bontás közben látjuk a falat? Nem derül ki, és nem is fontos. Bár az igaz, hogy egy pillanatra felülkerekedik a történetkereső nézőben a szentimentális én, és az is felmerül benne, hogy a már legalább egyszer használt építőanyag minden darabja egy-egy sztorit rejthet. A téglákat azonban nem tartja össze kötőanyag. Billegnek: rájuk ülni, rájuk támaszkodni veszélyt rejt.

 

A bizonytalanság épp olyan, mintha egy lápra tévednénk. A felszínt látjuk csupán, ám hogy az mit rejt, hogy hol az alja (vö. „fecseg a felszín” – s az öt férfi tulajdonképpen mást sem csinál, mint fecseg), legföljebb akkor tudható meg, ha rámerészkedünk az ingoványra. Ha bátorságunkat összeszedjük, ha kérdezünk, s saját tapasztalásunkban bízunk. Ha merünk kockáztatni. A láp azonban szövevényes, burjánzó hely. Az összefüggések bonyolult rendszerében, mint cseppben a tenger válnak láthatóvá a tápláléklánc elemei.

 

Csernik Árpád, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor és Kovács Nemes Andor. Fotó: Molnár Edvárd (Forrás: Szabadkai Népszínház)

Gyarmati Kata szövegének – amely a ’láp’ szó asszociációs mezőjének megfelelően egyszerre koncentrál a bizonytalanságra és a(z össze)függésekre – magját az És a csellóval mi legyen? és Az ember, aki magában beszél két szekvenciája adja, az összekötéseket meg ő írta Vişniec tollát használva. Az eredmény egy csupasz, a végletekig tömörített, szellemes és humoros alapanyag.

 

Öt szereplőnk van: egy szemüveges (Pálfi Ervin), egy kalapos (Csernik Árpád), egy sétapálcás (Kovács Nemes Andor), egy újságos (Szőke Attila) és egy sálas (Szilágyi Nándor) férfi. Ülnek, állnak, fekszenek, csellóznak, dohányoznak valahol a tavirózsák ölén (szerzői instrukció). Egy-két tulajdonságukat ismerjük, de azok sem fontosak igazán, nem a jellemrajzoló fajtából valók, és nem is állandók. Cselekszenek az idő- és térszelvényben, de történetük nincs. Klasszikus fejlődést nem mutatnak. (Kemény színészi munka ezt a „csak-létezést” élvezetesen és érdeklődést felkeltve megmutatni. Sikerül.) Egy adott időben kerülnek egy adott térbe, ami lehetne másik adott idő és tér is. Nem az a lényeg, hogy hol és mikor vannak. Hanem az, hogy vannak. „Az a legfontosabb, hogy megérezzük, az a legjobb, ha nem mozdulunk semerre, mert nem haladunk jobban, se így, se úgy, mint ahogy haladnunk lehet. Itt is kell, hogy legyen valaki. Mi azért vagyunk itt, hogy mások máshol tudjanak lenni. (…) Mi itt állunk, és mivel itt állunk, ezért nyilván nem kell máshol állnunk, mert ha máshol állunk, akkor is az fog történni, aminek történnie kell, mert ez nem történhet meg azzal, aki máshol áll, mert mindenki áll valahol. Vagy nem. Nem szalaszthatjuk el, ami velünk történik, uraim!” – mondja a negyedik (újságos) férfi társainak. És ebben a magyarázatkeresésben fogalmazható meg, ha tetszik, esszenciálisan, hogy miről szól a Lápon.

 

A függésről, amely jelenti az akció-reakció értelmében vett egymástól való függést, hiszen itt az öt szereplő valamiféle viszonyrendszerbe mégis bekerül, és jelenthet egy felsőbb hatalmat is, amelyet ki-ki meggyőződése szerint nevezhet sorsnak, istennek, véletlennek. Arról, hogy életfeladatunk bele van kódolva a függésbe. Arról, hogy a függés az életfeladatunk, s a megfelelő függőségben még akár boldogok is lehetünk.