SZÍNÉSZDARÁLÓ

A film közepe táján előkerül egy pisztoly. Persze, hogy el fog sülni. Nagyjából öt perc alatt kitaláljuk, kit ér majd a halálos golyó. De azért még üldögélünk sokat, mire vége. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A kérdés – ha föltette egyáltalán valaki – valahogy így hangozhatott: vissza lehet-e menni a kezdetekhez? Vagyis a tíz évvel ezelőtt készült Presszó sikeréhez, de legalább a siker emlékéhez, esetleg legendájához. Igaz, közben még egy bőr lenyúzatott Sas Tamás rendezői pályájának eme fontos kiindulópontjáról: a sorozat-formában újragyártott Presszóhoz nem volt szerencsém – és lehet, hogy ez az igazi pechem. Mert az talán jó (vagy jó volt).

Igaz, a kezdetek óta, vagyis a Presszó filmszemlés díjesője után Sas Tamás nagy kanyart vett a filmes lektűr irányába: a 9 és ½ randi valamint az S.O.S. szerelem! (hogy az Apám beájulna itt most eszembe se jusson) a szakmának kevésbé tetszett, de a közönség azért ment nézni felkapott kedvenceit, bár művészetről ezek kapcsán már nemigen esett szó.

Ez az év meg jó sűrűre sikerült: Sas Tamás az egyik legtöbbet foglalkoztatott rendező-operatőr; a szemlén még egy filmjét bemutatták, és egy harmadik is várja a premiert. A Presszó van hivatva közülük kiváltani a felismerést: „azért ebben a fickóban mégiscsak ott a művész”.

Ismét egy presszóban vagyunk, ahová a női szakasz tagjai a szomszédos kozmetikából vagy Amerikából esnek be, hogy fölelevenítve a régmúltat, újrakeverjék a kártyákat. Női sorsok – ez érdekes téma, kivált, ha érdekes, ugye; Csikesz Judit forgatókönyvíró azonban az „elképzelem és úgy maradtam” technikájával építi a fordulatokat, vagyis az első ötlet válik véres, illetve inkább közhelyes filmes valósággá. Van tehát egy viszketésig idegesítő csaj (Kovács Patrícia koromfeketén hajszolja a közönségességet), aki pont olyan, mint egy anti-úttörő: ahol tud, rombol. Üzemmódja önismétlésre hangolva: a „puha cerka” poén háromszor is elsül, pedig egyszer sem jó, az erotikus túlhabzottság percenként tör a felszínre – pedig a feketére színezett vamp-külsőn kívül, illetve belül semmi nincsen. Kovács Patríciának igazi színészi vakmerőséggel kell úgy csinálnia, mintha lenne.

A másik nő Amerikából jött, mestersége címere a leplezett életcsőd fifikás mutogatása. A vonatkozó tabloidok hasonszőrű történeteinek fordulataiból összeállított nő sem könnyet, sem mosolyt nem fakaszt, csapódásai a hangulati fönt és lent között kiszámíthatóak és hiteltelenek – Söptei Andreának minden rutinjára és színészi emlékezetére szüksége van, hogy az egykori figura belső magvából vett foszlányokból ezt a mostanit is megtámogassa.

Fullajtár Andrea is a becsapott-átvert nők panoptikumából szalajtott asszonyt játszik – erős, önvédelmi reflexekből épített fallal vonja körbe a figurát. Elhiszünk neki bármit – az „év női rádiósa”-díjjal (hát ez meg micsoda marhaság?! női rádiós?!) kitüntetett riportert, a gyerekét elveszített kesernyés asszonyt, csak azt nem, hogy mindeme megrázkódtatást a Stohl András által megformált üres és egydimenziós pasas okozta volna.

És nem Stohlban van a hiba: a figura olykori felbukkanásaiból, csapongó, széttartó megnyilvánulásaiból pillanatragasztóval sem állítható össze egyetlen hiteles alak. Sas Tamás és Csikesz Judit mindvégig erőlködnek azon, hogy szereplőiknek legyen némi beltartalma – de a színészek máshol összekeresett hitelén kívül bizony semmi nincs. Író, az hiányzik ebből a filmből, de nagyon.

A Herczeg Adrienn játszotta presszósnő annyit van jelen – szinte mindig –, hogy neki sikerül testet adni a klisének: a kicsit magányos, szerető szívű, saját csapásokkal is megküzdő nő seperc alatt rittyent kávét, teát, szendvicset. Kiszolgál.

Forrás: PORT.hu

A színészeknek nemigen lehet a szemére hányni az alakításokat – ők a menthetetlent is menteni próbálják. Arról sem tehetnek, hogy a filmesek nemigen járnak színházba, ezért egymás filmjeiből osztanak szerepet, meglehetős fantáziátlanul. Ezért fordul elő, hogy például ezen az elmúlt szemlén a legkülönbözőbb filmekben bukkant fel ugyanaz a kettő-három-négy színész, bár azt jelenthetem, hogy a Csányi Sándor-Nagy Ervin korszakot felváltani látszik a Nagy Zsolt-periódus. A kiváló színészek pedig hozzák, amit várnak tőlük – de a színházban magasabb igényekhez és jobb rendezőkhöz szoktatta őket a sorsuk. És most önként ugranak bele a darálóba, és aprítják ezerrel saját tőkéjüket. Pénzért, persze, tudom.

A Presszó 10 év alkotóinak föltehetően az is elkerülte a figyelmét, hogy a régi barátnőknek beállított szereplők kicsit sem szeretik egymást (nincs is miért), viszont nagyon utálja, lenézi, irigyli egyik a másikát. Hiába fogy egyik rozé pezsgő a másik után, a hangulat nem vidámabb lesz, hanem kínosabb. A vásznon és a nézőtéren egyaránt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Hering Orsolya: Köpni kell 
Schreiber András: Nem tanulunk a saját hibáinkból