KICSIT KOCKA, DE A MIÉNK

„Susu mennyország” – szól a rádió a falu fodrászműhelyében. „Sihuhu, sihuhu” – mondja a paksi atomhulladékkal közeledő vonat. A betintázott bakter békésen szunyál, a feleség lerángatja az egyenruháját. És „rendszert” vált. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA KRITIKÁJA.

A dokumentumfilmesként ismert Zsigmond Dezső új nagyjátékfilmje ettől még nem lesz kőszén fekete szatíra.

Fogarasi Árpád annak idején megjárta a Friderikusz show-t. Mesélt arról, miért épít Kocsordon, Magyarország talán legkisebb falvában atombiztos piramist. Mesélt a kétméteres falakról és a Pitagorasz-tételről, meg hogy mennyire fontos, hogy a bunker ajtaja egyenlő szárú háromszög legyen. (Ugyanis egy értelmes dologra, mint az egyenlő szárú háromszög, értelmes lény nem lő.) Ezen lehet nevetni (is), meg elgondolkodni, hogy értelmes dologból van kevés vagy értelmes nagyhatalomból.

Trill Zsolt

Zsigmond Dezső filmjének főszereplője, Árpija a Manyika háromszög alakú, kerti „beton-spa”-ját szemeli ki bombabiztos nyílászárónak. Azt, amiben Manyika, a falu tanítónő külsejű aggszüze, mint vágott szemű keleti szépségek, rózsaszirmok közt fürdőzik, szendén kínálkozva a kukkoló tekinteteknek. És a szerelmes nő ennél többet is megtesz a vidéki tompaságból „felébredt” férfi kedvéért: némi balladai erőt rak az örökkévalóságnak szánt építménybe, és a friss habarcsból reggelre kelvén már csak szódásszifon-aljnyi vastag szemüveglencséje csillog elő.

Igaz, nem tudni, hogy forradalmi hevületből, a magyar jövő, a magyar nép(köz)(társaság) túlélésének érdekében falazódott-e, vagy csak a forgatókönyvíró és a rendező mélázott el egy adott pillanatban: ne kerekítsen-e inkább a dokumentum-hitelességű alapon Delicatessen (Carot-Jenuet) vagy Zöld hentesek (Jensen) féle, morbid fekete komédiát Fogarasi Árpád alakja köré? Nem kerekít. De a felhang ott van, amire a (bunker)kapu ki is tárul a régen látott-vágyott jófajta magyar szatíra előtt. De a rendező elszalasztja a pillanatot. Egyfelől a tényekhez - és Fogarasi Árpád valós személyiségéhez – láthatóan köti valamiféle dokumentumfilmes parasztbecsület. Másfelől azonban magával ragadja a rendszerváltó szellem vasútja is. Ennek ellenére, talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: nem siklik ki a paksi vonat…

Szilágyi István

Először is, mint a filmszemlén általában minden film előtt (kivéve talán a Mesterét) elhangzik egy bizonyos szó: alacsony költségvetés. Túlságosan egyszerű lenne azonban a Bunkerember (ha nem is vak-, de) mellékvágányra terelődését ezzel magyarázni. A videóra forgatott képanyag nyersesége eleve zavaró, s ezt az unalmas kamerabeállítások és az inkább dokumentumfilm-ízű operatőri munka (Ágoston György) sem dobja fel. Ehhez társul a forgatókönyvírók tétovasága, melléfogása. Az első pillanatokban nem bizonyos, hogy az alkotók ríkatni vagy nevettetni akarnak. A legjobb lenne persze a kettő, együtt, de a film a „magyar vidék, magyar sors” zsánerjét kezdi festegetni. Mint násznép, a falu főutcáján felvonul az egész szereplőgárda, s a falvédős nappaliban értesülünk az Árpi és újdonsült neje közt meglévő alapkonfliktusról: a férfi építkezni akar, s hamarosan kiderül, hogy ráadásul nem is családi házat tervez várandós asszonyának és a születő gyermeknek. A nő csomagol, Árpád meg csak hordja, rakja a betont a legújabb kori Noé bárkájához, és gyűjtögeti értékes férfimagját egy befőttesüvegbe. „Mert a Földet be kell népesíteni”.

Trill Zsolt (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

Miközben teljes erővel támad a szociodráma (szegénység, kisüsti-bölcselet, kordéban tolt beteg apuka, esedező tekintetű terhes asszony, vacak biciklik, pelenka helyett sóderre költött kosztpénz) és a világpolitika (fegyverkezési verseny, rakéták, a Szovjetunió és „Cser-mobil”), fölhörpintjük a nagy kérdések és a filozofikus mélységű gondolatok fekete levesét is. „Az élet, Manyikám, az ötödik halmazállapotban is gyönyörű” – mondja Árpi arra a jogos kérdésére, hogy tudniillik mi értelme van a túlélésnek egy atombunkerben, ha odakinn minden és mindenki más elpusztul. A falu szépreményű ősanyái párosodásra sorakoznak a bunkernél. A kórházból fehér hálóingben, zöld mezőkön által szökő Árpi-apuka (Szilágyi István) hazatérve elterül a házban, majd pár perc múlva mint „építőanyag” hasznosul a magyar piramist sittel feltöltő markológép jóvoltából. Elhangzik néhány kellemesen humoros mondat („Bocs, hogy kékre festettelek, Piroskám”; „Inkább ittál volna, mint más rendes ember”). A koszlott bakterház váltókarjaiban ott az egész ”békés átmenet”. Manyika (Nagy Mari) áporodott vénlány-figurájából sugárzik a komikum. És a kellékest külön gratuláció illeti a legrandább műanyagcsatokért.

Vagyis van egy jóféle bunkernyi anyag, csak az egyenlő szárú háromszög „nem történik meg”. A sok kimunkálatlan, fáradt töltelékrész (szeméttelepen guberálók jelenete, a fiáért gázmaszkban rohanó Árpi, dialógus az építésszel), a változó minőségű szövegek, a kijátszatlan lehetőségek egész tárháza, de főként a szerencsétlen főszereplő választás (Trill Zsolt jóképű, de kicsit sem mutat a vígjátékra, a szatírára való fogékonyságból) eredménye: egy halvány geometriai előtanulmány a majdani piramishoz. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Mátyás Péter: Messze Hrabaltól 
Götz Eszter: Betonparádé 
Hering Orsolya: Atombiztos micisapka 
Németh Barnabás: "Árpád biztos jó munkásember"