Juronics Tamásban eddig az volt a jó, hogy minden darabja megütött egy bizonyos szintet, és bár lehetett szeretni vagy nem szeretni a látványos, populáris táncszínházi formanyelvét, de műveit jegyezni kellett. Juronics legerősebb koreográfusi korszaka – ez idáig – a 2000-2002 közötti alkotói időszak volt (A csodálatos mandarinnal, a Sztravinszkij-esttel, a Fából faragott királyfival), amikor sorra születtek az igazi remekművek a keze alatt. De később is akadtak erős darabok, mint például a Szentivánéji álom, a Tybalt vagy a Csipkerózsika, melyeket ugyan nehezebb volt kedvelni a férfi-női kapcsolatokban tükröződő tömény erőszak miatt, de számolni kellett velük, hiszen a koreográfus mindegyikben koherens, izgalmas mikrokozmoszokat hozott létre. A Homo Hungaricus-szal az a fő baj, hogy a koreográfus az évek hosszú során, rengeteg munkával megszerzett bizalmat pazarolja el. Azt csak remélhetjük, hogy ez csupán hullámvölgy, nem pedig kiégési szimptóma.
 Jelenet az előadásból (Forrás: PORT.hu – Szegedi Kortárs Balett) |
Az alapkoncepció szerint tipikus magyar karakterek kerülnek színre a darabban, de inkább lehangolóan sztereotip figurák népesítik be a színpadot: egy elhasznált, a koránál jóval idősebbnek tűnő anya, aki legszívesebben csak a konyhában üldögél (Markovics Ágnes); egy roskatag apa, aki néha még felhorgad haragjában, de tartani már nem kell tőle (Tarnavölgyi Zoltán); egy szerelmespár, akiket elszakít a háború egymástól, de a lány (Hajszán Kitti) persze férjhez megy kedvese hamis halálhírét követően; két züllött, karszalagos pribék, akik olykor megerőszakolják a nőket és szétverik a férfiakat (Finta Gábor, Haller János); egy jellemtelen csábító (Czár Gergely), a pribékek falkavezére, aki elveszi az otthonmaradt menyasszonyt, de közben a cigánylányt is a szeretőjévé teszi; gyászruhás, baljós öregasszonyok (Tóth Andrea, Zsadon Flóra, Fehér Laura); testvérek, akik külföldre szöknek (Palman Kitti, Horváth M. Gergő); a cigánylány, aki persze olyan kikapós, mint egy Carmen-paródia (Szarvas Krisztina) és végül a vőlegény (Csetényi Vencel), aki mégis túléli a háborút, de reményeit vesztett alkoholistaként tér vissza.
A morálisan eléggé megroppant csapatot kellene ellensúlyoznia egy karácsonykor világra jött csecsemőnek, aki feltehetően valamiféle kiválasztottságot hordoz. De hiába a messianisztikus hevület, mégsem több ez a születés, mint egy tragikus giccsjelenet, mert azzá teszi az anya (Hajszán Kitti) véres ruhás, mégis erotikusra hangolt vergődése, vagy az újévi imádságnak ettől a lezüllött közösségtől kifejezetten álszentnek ható kinyilatkoztatása. A darab meglehetősen merev, didaktikus dichotómiára épül: a falu lakóinak jellemtelensége kontrasztban áll a csecsemő ártatlanságával, a menyasszony szűziességét ellenpontozza a cigánylány kurvasága, a paraszti kultúra romjain meg a Jingle Bells-t éneklő Mikulás csilingel. Nem találunk szerethető figurát a darabban, az pedig különösen zavarbaejtő és ízléstelen, hogy éppen a pribékek szerepe van groteszkebbre, humorosabbra véve (csak mert egyedül az őket alakító táncosok képesek némi iróniára a társulatból). De kérdés, hogy akarok-e én együtt kacagni azokkal, akiken – bármilyen, a történelem folyamán cserélhető – karszalag van? Biztosan nem.
A díszlet – mely Juronics terve alapján készült – hatalmas szalmabálákból áll, melyek körülbelül két méter magas falat képezve, félkörívben húzódnak végig. Hátul, középen ékelődik be a muzsikuscsapat (Patyi Zoltán, Lipták Dániel, Nagy Gábor, Králik Gusztáv) és énekesnőjük, Ivánovics Tünde. Ők zenélnek az előadás alatt, sőt sok esetben a dalok árnyalják is egy-egy szereplő jellemét.
Érdekes és szokatlan, hogy a népzenére eredetileg rímelő, lenthangsúlyos néptáncmozdulatok helyett a Juronics-féle, roppant könnyednek, légiesnek tűnő, akrobatikus, ugrásokkal teli mozdulatvilágot látjuk viszont, vagyis zene és tánc szinte kontrasztban áll egymással. Nagyon munkás ez a mozgásnyelv különben, rengeteg a térdre érkező, szinte becsapódásszerű ugrás, a véres küzdelemre hasonlító jelenet. Különösen a táncosnők feladata nehéz, hiszen a falubeli nőket megerőszakoló pribékek jelenetében alaposan megkínozzák őket. Még nyomasztóbb, hogy még egy szimpla ölelés sem mentes az erőszaktól, a cigánylány és a friss férj kettőse is úgy indul, hogy a férfi keményen megrántja a nőt a nyakánál. Mindezek a motívumok csak azért szúrnak szemet, mert nagyjából a Szentivánéji álom óta Juronicsnál a férfi-női kapcsolatok alapeleme az erőszak.
Bár nem jellemző, de néha azért előkerülnek néptáncelemek is, például a falu férfijainak kakaskodását a koreográfus esetlenül döcögő csapásolás-paródiára építi. A legények (Finta Gábor és Haller János) első, groteszken macsó színrelépése és ez utóbbi, kicsit röhejes vetélkedése különben egészen jól működik (csak a karszalagos jelenetektől fagyok le), mint ahogy az öregasszonyok púpos hátú, pletykás hármasának első jelenete is megmarad az emlékezetben. Az anya és az apa viszont szinte csak statisztálnak – az apa kaszával, baltával hadonászik, az anya pedig rendre fahasábokat vagy vödröket cipelve ballag be a színre –, ami viszont azért problémás, mert Markovics Ágnes a társulat egyik legjobb – jelen esetben kihasználatlanul hagyott – táncosnője. Juronics mindig is nagyon jó volt a táncos tömegjelenetek megkomponálásában, nála a kar minden szereplője tudta a dolgát, ezért is zavaró most az az esetlen, mikrorealista ténykedés, amire a háttérben maradó szereplők „színészként” vannak kényszerítve. Csupán hangulatkeltő elemként vannak jelen, de a kívánt, ironikus színek megteremtéséhez hiányoznak az eszközeik. A koreográfus nemcsak a szülőket alakító táncosokat hagyja ott a színpadon (pipázgatni, újságot olvasni), hanem a visszatért kedvest is, aki az ünnepi asztal alá bújva iszogat, a lányokat, akik a rájuk rontó katonák előtt reszketnek vagy az öregasszonyokat, akik az ünnepi asztalon motoznak. Sajnos, zavart, műkedvelő színészek ilyenkor mindannyian, és ez a darab legnagyobb problémája.