Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁRRAL SZEMBEN

Tennessee Williams: Orfeusz alászáll / Nemzeti Színház
2010. jan. 28.
Rasszista, bornírt amerikai vidéki városka, gyűlölettől elvakult, képmutató, ostoba emberek, néhány tiszta lelkű vagy éppen tévelygő szerencsétlen, s ordas nagy közhelyek életről-halálról, boldogságról-boldogtalanságról - nagyjából ebben merül ki Tennessee Williams darabja. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya

Tennessee Williamset játszani mindig hazardírozás kicsit: bízni kell abban, hogy a szöveg hatásosan hazug szentimentalizmusa és a néhány remekül megírt, ideális esetben kitűnő színészek által játszott szerep felülkerekedik a mű megannyi gyengéjén – a szituációk sematizmusán, a banalitások áradatán és a bosszantóan leegyszerűsített konfliktusokon. Merthogy a szerző legtöbb drámájában nagyjából az történik, hogy az előítéletektől fűtött, ostoba, gonosz, érdekvezérelt közeg így vagy úgy, de elpusztítja a beilleszkedni nem tudó vagy nem akaró, enyhébben vagy erősebben deviáns hőst. A világ persze olyan borzalmas, hogy abban józanul és jó szándékkal élni nem lehet: az ezzel próbálkozó szereplőket a többiek kíméletlenül eltiporják. Megoldást ideig-óráig az alkohol, a kábítószer vagy a végletes önáltatás adhat – az ezekhez menekülő szereplők valamivel lassabb pusztulásra ítéltetnek. Ezt a giccsesen hamis problémafelvetést a maradandóbb Williams-drámák legalább árnyalják valamelyest. Részint úgy, hogy maguk a szereplők is összetettebb figurák, részint úgy, hogy a jellegzetesen kisvárosi közeg szimbolikussá is tud válni, ezáltal egyetemesebbé téve a történetet.

Az Orfeusz alászáll azonban nem gazdagítja ezt a sort. Figurái egysíkúak, első pillanatban kiismerhetőek, a cselekmény menete pontosan kiszámítható. A közeg megmarad önmaga, így a történet sem mutat túl önmagán. Itt nincs többről szó, mint hogy néhány elvakult, ostoba, gonosz ember elpusztít két másikat, aki eltér a bevett normáktól. E dráma önmagában is csak akkor lehetne érdekes, ha a karakterek egyénítettebbek, árnyaltabbak lennének, ha nem jó és rossz végtelenül sematikus összeütközését látnánk.

Szabó-Kimmel Tamás
Szabó Kimmel Tamás

Mindaz, amivel a szerző megemelni próbálja a történetet, csak terhére válik a szövegnek: a mitizálás (már a címben is megjelenő), egy-két évtizeddel ezelőtt talán izgalmasnak tűnő szándéka ma a semmibe koppan, a dialógusokban elhangzó – gyakran lila ködökbe burkolt – közhelyáradat pedig egyszerűen fülsértő. Nem állítanám persze, hogy a darab játszhatatlan, de azt igen, hogy színreviteléhez személyes mondandó és eltökéltség, s ehhez illeszkedő rendezői kreativitás szükséges. Olyan, amilyennek hatása van dramaturgiára és szerkezetre, mely a szereplők viszonyainak és a szituációknak alapvető újragondolását, ha kell, újraírását feltételezi. (Hogy ez az alkotói eljárás kimagasló eredményt is hozhat, arra máig ható példa Szász János több mint tíz évvel ezelőtti nyíregyházi rendezése: A vágy villamosa szentimentalizmusától, pátoszától megszabadítva, viszonyrendszerében átalakítva elemi erejű, valóban megrendítő előadásnak lett alapanyaga).

A Nemzeti Színház Sopsits Árpád rendezte előadásából azonban alapvetően ez az alkotói szándék és kreativitás hiányzik. Sopsits nem kezelte kritikátlanul a szöveget, de csupán toldozott-foldozott a mű szövetén. A személyes mondandó, a határozott szempontból történő újragondolás igénye nem érződik az előadásban – a kiigazítás, az árnyalás, a maibb hangütés igénye igen. Sopsits változtatásai legfeljebb valamelyest csillapítják, de meg nem oldják a problémákat.

Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya és Szabó Kimmel Tamás

A rendező húz ugyan a szövegből, ritkítja a banalitásokat (némelyeket pedig eleve ironikusan, egyet-egyet énekelve mondat el), de az előadás így is nagyon hosszú: a tiszta játékidő a bemutatón közelít a három órához. Egész egyszerűen nincs ennyi ebben a történetben, így nem véletlenül érződik nem egy jelenet feleslegesnek, s csaknem valamennyi túlbeszéltnek, túlnyújtottnak. A mitizálást a rendező nem erőlteti, de az elemelésről, a szimbolikus tartalmak hangsúlyozásáról nem mond le. Antal Csaba díszlete, melynek központi eleme a felső szintre vezető, ám végeérhetetlennek tetsző, körbe-körbeforgó lépcső, közvetíti is valamelyest a történet metaforikus értelmezésének lehetőségét, de látványelemnek mégis hangsúlyosabb, mint szimbólumnak. Hasonló szereppel bírhatna Gergye Krisztián néger ördögűzője, ha nem maradna meg szellemesen kivitelezett színészi magánszámnak. És ott a vetítés, mely azonban nem szolgál többre, mint hogy közelebb hozza a színészi arcot a rosszul helyezkedő vagy gyengébben látó nézőkhöz.

Így aztán legfeljebb abban bízhat rendező és néző, hogy a színészek majd valahogy izgalmassá, egyénivé, megrázóvá tudják tenni az előadást. Vagyis úrrá lesznek sematizmuson, közhelyeken, leküzdik a cselekmény kiszámíthatóságát, felforrósítják a meg nem írt szituációkat, átélhetővé teszik a lila banalitásokat, s játékuk intenzitása kitölti a hosszadalmasan csordogáló jeleneteket. Ez természetesen nem sikerülhet; nincs az a színészi formátum és szaktudás, mely úrrá lehet ennyi akadályon. De hogy az előadás nem válik elviselhetetlenné, hogy néha-néha azért felszikrázik valami, s legalább felsejlik a megrendülés lehetősége, abban komoly szerepük van a színészeknek.

Fotó:
Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Annak a természetességnek és erőnek, mellyel Udvaros Dorottya relatíve szűk regiszteren is színesen játssza végig Lady Torrance érzéseinek változását. Annak az érzékeny, vibráló intenzitásnak, melyet Péterfy Bori kölcsönöz Carol pszichológiai kóresetként és egy másik, emberségesebb világ után reménytelenül, kétségbeesetten álmodozó, elfuseráltan lázadó lányként egyaránt értelmezhető alakjának. Annak a feszes jelenlétnek, érzékeny hallgatásnak, mellyel Szabó Kimmel Tamás talányosabbá, érdekesebbé (bár ugyanakkor az optimálisnál intellektuálisabbá) teszi Val Xavier figuráját.

S mindama színnek, mellyel a többiek árnyalni próbálják az egysíkú epizódfigurákat: Bodrogi Gyula hangsúlyt ad Jabe holtig tartó, kegyetlen önzésének és tudatos aljasságának, Molnár Piroska precízen burkolja a tökéletes ápolónő karakterébe a rosszindulattal vegyített kisszerűséget, Terhes Sándor hallgatással, alig néhány szóval érezteti meg a súlyos drámát, Szarvas József éppen higgadtságával teszi fenyegetővé a seriffet, Nagy Mari sok színnel játssza szerencsétlen álmodozónak a feleségét, Söptei Andrea és Murányi Tünde folyton kavaró nőalakjai pontosan érzékeltetik a közeg sajátosságait. Ha úgy vesszük, a meglehetősen érdektelen és unalmas előadás valamelyest igazolja a Nemzeti Színház társulatának szakmai kvalitásait. Hogy csupán ez lenne az oka a repertoárra kerülésének, azt azért nem feltételezem. Más okot viszont nem látok.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek