 Az előadás tere |
A Trafó által alaposan beharangozott előadásnak már a plakátja is (igazinak tűnő erdőszéli tisztáson behavazott autó) komoly elvárásokat keltett. A Vivarium Studio társulata nem okozott csalódást: A sárkányok melankóliája sajátos szépségű és humorú előadás. A nyitó színpadkép pontos mása a plakáton látható fotónak: a havas tájban rekedt autóban négy rocker ül, és éppen chipsevéssel, sörivással és zenehallgatással készülődnek nyugovóra térni. Mielőtt álomba merülnének, megjelenik a középkorú, szemüveges háziasszony, Isabelle, amolyan kiszaladok-a-közértbe típusú, lila dzsekiben és metallicás pólóban. Segítene a bajba jutott bandán, ám a lerobbant autóhoz szükséges alkatrész csak hét nap múlva érkezik. Hogy addig se teljen hiába az idő, a rockerek megmutatják Isabelle-nek, hogy mi járatban vannak. Az utánfutóból egy csapásra szórakoztató-szettet varázsolnak: a vörös fényben úszó üvegkalitkában a zene ritmusára lengeti a fentről lelógó parókákat a szélgép. Sorra kerülnek elő a vidámpark további elemei: hógép, szappanbuborékfújó-gép, füstgép, vetítő, laptop, hatalmas, felfújható zacskók és így tovább. A rockerek közben egyre ünnepélyesebb arccal mutogatják Isabelle-nek a kisebb-nagyobb csodákat.
Hogy miért éppen A sárkányok melankóliája az előadás címe, arra némi utánajárással kaphat választ a néző: a rendezőt, Philippe Quesne-t és a társulatot a középkor és a minden koron átívelő sárkány, azaz a szörny metaforája foglalkoztatta. Az előadás nyomokban tartalmaz középkort és sárkányt, de éppen ezek az apró utalások és gesztusok tárják fel a rockerek lelkére jellemző, romantikára és elvágyódásra való hajlamot. Amikor a meglett férfiak a műanyag sárkánnyal kezdenek el hülyéskedni, jól láthatóan jelzik, hogy a komolytalan évődés csak az összeszokottság játéka, ugyanakkor az előadás ekkor mozdul el először a szemünk előtt működő csoda és a szürrealizmus irányába, hiszen az elemmel működő, önmozgó sárkány gyanúsan eleven lénynek tűnik. A rockot olykor középkori zene váltja fel, melynek hatására a rockerek ugyanolyan sokatmondóan bámulhatnak a semmibe (míg a hajukat lengeti a szélgép), mint a Scorpions hallgatása közben. A szórakoztató szett részeként bemutatott mini-könyvtárban középkori irodalmi műveket (is) olvashat a vidámpark látogatója, és Isabelle Brueghel Vadászat című festményét ábrázoló pulóvert kap ajándékba, melyet a legnagyobb örömmel húz metallicás pólójára. Jó adag melankólia van a rockerek öniróniájában, abban, ahogyan a bemutatott kisebb és nagyobb csodákat át is élik, meg nem is, hogy a himnikus zenék magával ragadják őket, meg nem is.
A sárkányok melankóliájának különös, zavarba ejtő hangulata annak is köszönhető, hogy az előadás egyszerre jellemezhető a realisztikus-szürrealisztikus, amatőr-profi ellentétpárokkal. Az előadás eleje, a chipses zacskókkal és a sörösdobozokkal való foglalatoskodás, majd a díszletelemek cipelése, a vezetékekkel és konnektorokkal való bajlódás szinte dokumentumfilmszerű pepecselésnek tűnik, hiszen a rockerek épp a csodák mechanizmusát leplezik le – mégis, az így létrejött színpadi látvány, a csodákat mozgató férfiak gyermeteg büszkesége és Isabelle öröme jelzi, hogy a realisztikus részek összessége szürrealisztikus egész. S amikor az egyik rocker azt mondja a lelógó parókákra, hogy láthatatlan emberek, nem vagyunk benne biztosak, hogy csak viccel.
A színészi játékot látva jogosnak tűnik a gyanú, hogy a színészek valójában amatőrök. Amikor például Isabelle az autót szereli, a rockerek olyan sután állják körbe, olyan zavartan rakosgatják a fülük mögé a hajukat, mint azok a civilek, akik tudják, hogy veszik őket kamerával. A színészek angol kiejtése és a párbeszédek stílusa épp annyira szofisztikált, mint a fesztiválokon ismerkedő külföldiek túlélésre alkalmas idegennyelvtudása. A vidámpark eszközei között nincsenek számunkra ismeretlen, modernségükkel elkápráztató kütyük; a lavórba varázsolt „szökőkút” néhány centire emelkedő vízsugár; az egyszerre lépés már kiérdemli a koreográfia nevet; a vetítés jól ismert betűtípusokban tobzódik.
 A képek forrása: PORT.hu |
Az apró csodák, a látvány és a zene együttes hatása mégis profizmusra vall, nyilván azért is, mert a színpadkép tartalmazza a naiv, nyitott szemlélőt is. Az egyik jelenetben Isabelle létra tetején állva, felülről veszi szemügyre a csodákat, s füstben, szélben, szappanbuborék-felhőben, zenében elmerülve néz el a közönség feje fölött. Aztán az előadás végén a rockerek öt-hat hatalmasra felfújt, fekete zacskót állítanak fel, s Isabelle apró alakja elvész a sárkányokat (?) rejtő sötét sziklák (vagy hatalmas, puha párnák vagy földre ereszkedett, könnyedén libbenő felhők) között.