Az Ady-levelezés legújabb kötete a költő számára eléggé döntő 1910-11-es időszakot öleli fel. Kapcsolata egyre feszültebbé válik a Nyugattal: a folyóirat nem közli automatikusan minden publikációját, és egyébként is – különösen Osvát – egyre kritikusabban viszonyul produkciójához. Mindezt még nehezíti és bonyolítja a folyóirat szerkesztési elvei körüli belvillongás, melynek Hatvany és Osvát a főszereplői. Előbbi nagyobb befolyást akar a szerkesztésben, ugyanakkor koncepcióváltást, amennyiben tagadja Osvát elgondolását, aki elsősorban az új tehetségek felfedezését tartja a lap elsőrendű küldetésének, míg Hatvany a bevált nagy neveket preferálja és Osvát törekvését feltűnési viszketegnek ítéli. Ady úgy érzi, sokat veszíthet ebben a küzdelemben, különösen akkor, amikor egy Osvát által felfedezett költő, Babits Mihály személyében – szerinte – erős vetélytársa akad. Ez utóbbi félelme részben alaptalan, de végtelen hiúságának már az is sok, ha egyáltalán más költő is szóba kerülhet mellette. És persze nem utolsósorban anyagiakról is szól a történet; Ady pénzügyileg meg akarja erősíteni helyzetét, ám a nyugatos belharc ezt komolyan elbizonytalanítja.

Magánélete is tele van viharokkal ekkoriban. Lédával egyre több a botrány, más kérdés, hogy ezeket többnyire maga a költő provokálja. A szakítás elkerülhetetlenné válik. És szimbolikus jelentőségű érdekesség – bár következményei ekkor még nyilván láthatatlanok voltak –, hogy a kötet utolsó darabja az a levél, melyet Ady a nála verseivel jelentkező Boncza Bertának ír, válaszul a „tizenhatéves, boldog Kisasszony” másfél hónappal korábbi kártyájára. Az alkohol és a szerzett szerelmi betegség kezdi végzetesen aláásni egészségét, hiába a gyógyító kúrák, a részben pihenésre vagy kikapcsolódásra szánt utazások.  

Művészileg sem túl erős évek ezek. Noha ekkor írja többek között a Petőfi nem alkuszik című esszéjét, a magyar irodalom egyik csúcsát e műfajban, vagy a terjedelmében kurta, de jelentőségében kötetekkel felérő kis cikkét, melynek már címe is sokat mondó: Két meggyőződésű emberek. Ám más jelentősebb cikket alig találunk ebből a két évből, esetleg a Mikszáthról írt kis esszé említendő még. Mindenekelőtt a Hatvany és a Nyugat által erőltetett regényterve fullad kudarcba, bár kétséges, hogy egyáltalán megmozgatott-e komolyabb energiákat a befejezésére vagy egyáltalán a koncepció felvázolására. Számtalan ekkoriban megjelentetett novellája ellenére, világosan látszik már ekkor, hogy Ady nem prózaíró alkat, hiányzik belőle egy regény kihordásához elengedhetetlenül szükséges türelem. És önmaga iránt is türelmetlen volt, ez is kiviláglik a most kiadott kötetből. A versírás sem lobog a korábbi (és későbbi!) hévvel. A Minden Titkok verseiből címen 1910. december 16-án publikált könyv feltehetően az egyik leggyengébb Ady-kötet, melyet még a könyv csúcspontja, A föltámadás szomorúsága sem menthet meg teljes mértékben.

De a magánéleti zajokat kivéve, mindebből szinte semmi sem látszik a levelekben. Mintha Adyt valóban nem gyötörték volna művészi problémák, sem a magáéi, sem a másokéi. És noha rengeteget utazott, a korrespondenciából alig derül ki, hogy Európa – zenében, képzőművészetben, irodalomban, filozófiában – ekkor élte meg történelme egyik legnagyobb művészi-kulturális forradalmát. Ady ebből semmit sem látott, vagy ha igen, azt nem tette közzé leveleiben. A Hunn, új legenda híres sorai itt érvényesek csak igazán: „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.” Mindezek helyett sok pletykát, sok nyűgölődést, sok önsajnálatot, sok sértést és sértődést, sok alaptalan vádaskodást és intrikát kap az olvasó. Lehangoló, sivár olvasmány ez. Ady alapvetően monologizáló alkat volt, és a levelezéshez szükséges párbeszédkészség alig pislákolt benne.  Művészi vagy bármiféle élmények közlése, megosztása helyett mindent elborítanak a pénzkérő levelek. Az embernek óhatatlanul is Karinthy zseniális paródiája jut eszébe, Hatvany és Ady, azaz Atvany Lojzi („Felség, nagyjó társam a seholban”) és Hadibandy („bús apróságok kis üldözöttje”) levelezéséről, mely akörül forog, hogy vajon „kurucságom Lojzija” mikor küldi már el végre a villamosjegyre szükséges pénzt. Persze mindeme kicsinyességek mögött valami komoly tragédia lappang. Részleges kiégettség, és valami végtelen, feltörhetetlen magány, amelyet az egyik jegyzetben idézett, 1934-ből származó Ignotus-szöveg (melyet a közreadó, s a kötetet jegyzetelő Vitályos László talán alaptalanul nevez „egyoldalúnak és elfogultnak”) világíthat meg a legmélyebben: „(Adynak) a nő csak szerelemre kellett, szellemi társaság pedig egyáltalában nem kellett: ő elég volt magának, nem is érdeklődött más, mint önmaga iránt, s barátok vagy arra kellettek neki, hogy vele igyanak, éjszakázzanak, viseljék szeszélyeit s hallgassák indiszkrét gyónásait, vagy hogy túlsegítsék az élet küzdelmességén s nyomorúságán, kezére járjanak a pálya megvívásában.” Bele kell törődnünk, hogy valószínűleg csak művei révén érthetjük meg a magyar kultúra egyik legnagyobb szellemét.