„Mi az oka annak, hogy ezek a Hamvasba kapaszkodó, legtöbbször rátapadt, javarészt ifjú emberek mindegyike valahogy félbemaradt, megrekedt […] egyikük sem juthatott olyan helyzetbe, hogy amit Hamvastól kaptak, annak a gyakorlatban is megpróbáljanak érvényt szerezni?” – teszi fel a kérdést Kemény Katalin a férj és szerzőtárs sokszor hangsúlyozott kulturális peremhelyzetével, életsorsával szokatlanul szorosan, olykor már-már fullasztóan összefonódott, de végre nagyrészt nyomtatásban is olvasható hagyatékával kapcsolatban. S nem is a kérdésre adható válaszok, hanem a kérdésfeltevés iránya, ténye az, ami szimptomatikusnak mondható: az életmű esszéanyaga, szépirodalmi termése is magában hordozza az olvasói válaszadás, a dialógus szinte etikai kényszerét, mégpedig a hazai olvasáskultúra, a műfaji beidegződések és elvárások számára váratlanul és manapság is meghökkentően radikálisan.
A nyomtatott, s a jelen kötetbe gyűjtött tanulmányokban szórtabban, szerzőktől függően, de többnyire nyelvi szinten is kimutatható ennek a radikális alapállásnak és a hivatkozott szellemi háttérnek a következménye – a kultikus, filológiai, hatástörténeti kérdésekkel alig vagy egyáltalán nem foglalkozó megközelítések között épp ezért hat megdöbbentően egy-egy nem ideológiai jellegű kitétel, vizsgálati szempont. Mert amíg például a Szőcs Géza verséhez fűzött, a közhiedelmet példázó szerzői lábjegyzet szerint Hamvas Béla anyanyelvükön beszélgethetett volna Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel, Shakespeare-rel (107.o.), egy későbbi szövegből megtudható, hogy Hamvas Konfuciuszról írott esszéjének legjobb mondatai „magyar nyelven – szó szerint megtalálhatóak” (242.o.) Lin Yutang Mi, kínaiak (Révai, 1939) című könyvében. A látszólag apró, s nyilván nem az általánosítást szolgáló példa is azt az évtizedekig húzódó, átmeneti helyzetet jelképezheti, amelyben – a művek körül is feszültséget keltve – a befogadó a kulturális mintázat hiánya miatt nem tudott egyértelműen dönteni arról, hogy a szövegek szerzőjét filozófusnak, tanítómesternek vagy szépírónak tekintse. Kemény Katalin konklúziója szerint „Hamvas Béla és a tanítványok viszonya beszédes példája a félbeavatásnak”, a „lelki restséget szülő hitetlenség megrettent a döntő mozdulattól, az átlépéstől”. (262-263.o.) Ez a hitelesség erejével, tudásával tett kijelentés egyértelműen a szakralitás, illetve a befogadói oldal (alkalmatlan) szerepére helyezi a hangsúlyt Hamvas Béla munkásságával kapcsolatban. A szerző-, illetve szövegfelfogásnak ez a magyar irodalmi életben ugyan nem egyedülálló, de tartósan sohasem tapasztalt megnyilvánulása párhuzamosan indukált neuralgikus-elutasító és kritikátlan hitté váló attitűdöket.
Egy efféle válogatás feladata nem a kialakult szakmai helyzet értékelése, hanem – ahogy a rövid lezárásban Ambrus Lajos, a kötet összeállítója, szerkesztője írja – a „korrekt dokumentáció” (267.o). A lehetőségekhez képest műfaji, szemléleti előítéletek nélkül, a terjedelmi lehetőségekhez igazodva. A kötet ennek a koncepciónak megfelelően, s a kihagyások, rövidítések, szerkesztői kísérő jegyzetek mellőzése miatt, az Emlékezet sorozat korábbi darabjaihoz hasonlóan elsősorban nem a szakmai, hanem az olvasmányélménnyel rendelkező, a befogadáshoz tájékozódási pontokat kereső közönséget célozza meg.
A keretet adó életrajzi bevezetőben kaptak helyet Hamvas Béla kéziratból közölt naplójegyzetei, levelei, Dúl Antal pályaképet feldolgozó tanulmánya, Keken András temetési beszéde, illetve a kapcsolat, a hatás jelentőségét alig érzékeltető módon Weöres Sándor Merülő Saturnus című verse. A további, tematikus csoportokba rendezett fejezetek – a címnek megfelelően – Hamvas központi fogalmai, a krízis, egység, hagyomány, láthatatlan történet, vagyis az esszék és a szépirodalmi főmű, a Karnevál köré rendeződnek. Az olyan kanonikussá vált szövegeken kívül, mint például Balassa Péternek a Hamvas beszédmódját vizsgáló, számos zárójeles megjegyzésével a kutatás jövőbeli feladatait kijelölő munkája, vagy Földényi F. László erős és határozott kritikát megfogalmazó esszéje, Dúl Antalnak az életmű ideológiai hátterét, eredőit tárgyaló tanulmánya, a kötet látszólag csupán gesztusértékű, érzelmi viszonyulást kifejező írásokat is közöl. Ezek között figyelemre méltó Nemes Nagy Ágnesnek a Hamvas stílusát, mondatainak zavaró többértelműségét kifogásoló jegyzete (Filozófia és jó modor), Határ Győző indulatos, a Bor filozófiáját „ökörséggyűjteménynek”, szerzőjét pedig „két évezreddel elkésett, neoplatonikus ködevő”-nek (240.o.) nevező pamfletje.
A kötet meglepő, már említett hiányossága, hogy a Hamvas-életművel szoros kapcsolatban lévő, köztudottan hatása alatt is alkotó Weöres Sándor csupán egyetlen (T. S. Eliotnak ajánlott) művel szerepel, holott a levelezésből is lehetett volna anyagot beemelni. Egyáltalán nem találhatja meg az olvasó továbbá a Hamvassal a Sziget-kört alapító Kerényi Károlyt a kötetben. És részleteiben sem olvasható az a szinte mindenütt említett Lukács György kritika, amely a Kemény Katalinnal közösen írott Forradalom a művészetben című könyv bírálatán keresztül nemet mondott Hamvas Béla jelenlétére a magyar szellemi életben.