Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉT EMBER BESZÉLGET

Péter Márta: Frenak
2010. jan. 1.
Ritkán jelenik meg ennyire igényes és ilyen értő szeretettel íródott könyv egy kortárs koreográfus pályájáról. Nagy öröm Péter Márta Frenak című könyve, melyben egy rendkívül eredeti alkotó pályaképe kerekedik ki a koreográfus és a szerző évek óta tartó párbeszédéből. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

1999-ben az évek óta Franciaországban élő és alkotó koreográfus és táncos, Frenák Pál hazatért, és társulatát magyar táncosokkal kibővítve újjáalapította Magyarországon. Frenák attól kezdve, hogy 1998-ban berobbant a nemzetközi élvonalba (majd a Petőfi Csarnokba és a Trafóba) a Vadócokkal (Savages), megkerülhetetlenül eredeti és markáns szereplőjévé vált a tánc szcénának. A társulat tíz éves jubileumára megjelent kétnyelvű (magyarul és angolul olvasható) könyv – Péter Márta tollából – méltó tanúja, felidézője, őrzője a kivételes pályának.

Frenak

A kötet Varga Mátyás bevezető verssoraival indul, a soha.vagy című, megrendítő fájdalmú sorokkal, melyek pontosan beletalálnak a frenáki univerzum örvényébe: „szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban…”. Az első reakcióm, bevallom, az volt, hogy mindez túlontúl személyes. Aztán megértettem, hogy nem, ez egyszerűen csak egy nagyon jó szöveg, és nyilván én hárítom az érzelmességnek, őszinteségnek ezt a fokát, feltehetően pontosan azért, mert a sorok egy végletes létállapotról adnak hírt, amit én intellektualizálás vagy irónia nélkül nem bírnék elviselni. Jó kis tükör, rögtön az elején.

A könyv három részből áll: egy interjúból, egy a művekről szóló esszéfüzérből, végül a társulat életét dokumentáló adatbankból. A semmi közepén címet viselő interjúban Péter Márta őszinte, szenvedélyes érdeklődéssel kutatja Frenák művészetének gyökereit. A két ember közti érzékeny rezonancia sugárzik az egész beszélgetésből. Szerencsére nem csak a sajtóban már többször érintett életrajzi témákban merülnek el – mint például a siketnéma szülők gyerekeként megélt gyerekkor, a nevelőintézet borzalmai vagy a korai párizsi évek hatása –, hanem magával az alkotás folyamatával kapcsolatos dilemmákat is kivesézik.

Kritikákban gyakran felmerül, hogy Frenák Pál művei autobiografikusak, hogy önnön fájdalmából, gyerekkori kitaszítottságából építkezik. Ez igaz is meg nem is, mert abban a pillanatban, hogy egy alkotó tudatos bátorsággal elkezdi használni, átszűrni magán élményanyagát, tapasztalatait, benyomásait, megszűnik a munkák vallomás jellege: innentől mindez már ars poetica, modus operandi, hiszen az alkotás skizofrén dolog, minden felmutatás egyben távolodás is az adott élményanyagtól. Ebben az interjúban végre szó esik erről, mivel Péter Márta már az első mondatával rákérdez erre a tudatos eltolásra. Frenák Pál válasza: „…a fájdalom mélyen átjárt, megtanultam vele élni. És alkotóként élek is belőle. Ugyanakkor bizonyos távolságból visszaolvasva a darabot, olyan érzésem támad, hogy nem én írtam. Nem én csináltam. Tehát kiérzek belőle valami fájdalmat, de azt már nem sajátként élem meg, az már nem az enyém. Én semmivé válok. Péter Márta: Akkor a személyesség már megtestesült a műben. Frenák Pál: És így eltávolodik, kitágul, szublimálódik.”

A kínzó élményanyag felhasználható nyersanyag is egyben. Ennek felismerése Frenáknál tehát tudatos, de az azt követő folyamat, az alkotásban való „elveszés”, önátadás már intuitív, asszociatív, ösztönös jellegű. „Talán furcsa, de ki kell mondanom, ha racionális aggyal, kiszámítható léptékkel alkotnék, akkor a táncosaim valószínűleg udvarias, kedves lények lennének, akik bizonyos konvenciók szerint megalkotnák önmagukat is a színpadon, a közönség pedig elaludna. Így hát elindítok valamit, aztán én is elveszek benne. Mintha átmenetileg valóban útvesztőbe kerülnék. Hogy mindezt mi irányítja? A művész szinte olyan, mint egy állat: a fülei állandóan mozognak, folyvást ide-oda fordul, készen az impulzusokra, készen arra, hogy rámozduljon a dologra!

Ennek a hosszú, bensőséges és szakmailag rendkívül érdekes beszélgetésnek biztosan ott a helye a Frenák Pállal készült három legizgalmasabb interjú között (a másik kettő: Halász Tamásé – amely a 2001. áprilisi Beszélőben jelent meg és itt olvasható – és Varga Mátyásé a Pannonhalmi Szemle 2003. XI./2. „Tánc” számában).

Nagyon erős a képanyag a kötetben, a fotók és a szöveg aránya megközelítőleg 50-50%, ami szinte példa nélküli ebben a műfajban, ráadásul a fotók nem illusztrációként, nem a szövegnek alárendelve szerepelnek, hanem valóban autonóm módon. Nem ritkák az egész oldalas, sőt két oldalt elfoglaló képanyagok, és az is előfordul, hogy maga a szöveg is a képre íródik rá. Jó döntés, hogy a vizualitás ennyire hangsúlyos szerepet kap a könyvben, mert a fotók képesek megragadni a Frenák-darabok kivételes érzékiségét. A kötetben Kádár Kata, Kirschner Anna, Koncz Zsuzsa, Kővágó Nagy Imre, Lékó Tamás, Nehéz Andrea, Peti Péter, Puskel Zsolt, Szabó Dorottya, Sándor Kata és Szögi László gyönyörű képei szerepelnek, bár a fotók beazonosítása érdekében nagyon jó lett volna egy pontos adatokkal ellátott képjegyzék is. Frenák Pál koreográfiái különben igazi vizuális sokknak számítanak, nem véletlen, hogy káprázatos képek születtek az előadásokról, a táncosok teste és arca pedig rendkívül kommunikatív, sugárzóan beszédes. Exkluzív csemege, hogy a pazar előadásfotók mellett számos olyan, eddig publikálatlan kép is szerepel a könyvben – az interjú mellé szerkesztve –, mely személyes jellegű, és Frenák Pál korai korszakából származik.

A könyv második részében az egyes előadásokhoz kapcsolódó lírai, szubjektív esszék sorakoznak, melyek autonóm módon is olvashatók, de egymás után is illeszthetők. Péter Márta filozofikus stílusa gyönyörű, de egyáltalán nem könnyen emészthető: nem adják könnyen magukat a szövegek, sokat kell gondolkodni rajtuk, vissza-vissza kell térni hozzájuk, (a december eleji kötetbemutató közönségtalálkozón egyébként kiderült, hogy maga szerző is ilyen módon, vissza-visszatérve csiszolgatta a szövegeket). „…ha a művet, jelesül a táncművet nem csupán valami készre csiszolt, lezárt jelenségként fogadom (észlelem), be kell lépnem terébe, szellemi valóságába is…” – állítja Péter Márta, a bevezetésben pontosan kijelölve a saját nézőpontját. „Kipróbált, elfogadott fogalmakkal eléggé korrekten és sokféle módon meg lehet rajzolni a színpadi élményt. Mégis, ami most lehetséges, sőt, kötelező, egy bizonytalanabb útra indulni, persze, befelé…” A szerző befelé igyekszik hát, vagyis nem azt az utat választja, hogy kívülről ránézzen egy-egy darabra és analizálja, hanem azt, hogy empatikusan, intuitív módon belemerüljön, és ebből a helyzetből elemezze. Az esztétikai és lelki azonosulásnak ez a foka azt eredményezi, hogy olvasáskor szinte a szerző hangoltságával éljük újra a koreográfiákat: meg kell tanulnunk Frenákul, és meg kell tanulnunk Péter Mártául, hiszen az alkotó ebben az esetben elválaszthatatlan a nézőtől (azaz a szerzőtől), az olvasó pedig a bevonódott néző, a szerző szemével lát. Péter Márta – bár rendre konstatálja a koreográfus tudatosan eltartó mozdulatát –,  a koreográfiákat mindig a személyiség felől magyarázza, a szinte autisztikus magányélmény, az egzisztenciális szorongás, a kiszolgáltatottság, a fájdalom felől. Rendkívül erős vizualizációs erővel bírnak ezek a szövegek, olvasás közben szinte újra „végigmozizhatjuk” az előadásokat – a szeretettel, megértéssel szemlélődő szerző szemüvegén át.

Ez az érzékeny esszéfüzér különben szinte komplementer viszonyba állítható Mestyán Ádám szintén nagyszerű Frenák tanulmányával (A kegyetlen tánc, Színház 2007/9, itt olvasható – a szerk), olyannyira, hogy kifejezetten izgalmas a kettőt párhuzamosan olvasni. Péter Márta mélyen személyes, filozofikus, (ön)elemző táncesszéi és Mestyán Ádám analitikus szemléletű, informatív, objektivitásra törekvő tanulmánya, mely Artaud felől közelít Frenák munkáihoz, egymástól távoli, de a maguk nemében egyaránt pontos lenyomatai egy rendkívüli koreográfusi oeuvre-nek, és egyaránt izgalmas, érvényes lehetőségei a táncesztétikának.

A könyv harmadik része egy adatbank, rövid Frenák életrajzzal, turnéhelyszínekkel, a táncosok, munkatársak, és a társulat életében közreműködők felsorolásával. Itt, a legvégén sajnos akadnak hibák (meglátszik, hogy az író-szerkesztő nem kapott olvasószerkesztői segítséget): a társulat életében megforduló több tucat táncos közül Raphaël Kaney, Dimitri Kruis, Stefanie Batten Bland és Püski Klára neve is hiányzik, a menedzsmentben közreműködő személyek listájáról pedig Princz András és Halász Tamás neve maradt le: ez a pontatlanság nem elegáns. Jó lett volna a fontosabb fellépések, fesztiválok, turnék kicsit precízebb dokumentálása is, bár a Balitól Kyotóig, Tel-Avivtól Firenzéig, Rigától Torontóig húzódó lista így is lenyűgöző, és a több kontinenst behálózó fellépéssorozat csak nyilvánvalóvá teszi, ami eddig is tény volt, hogy Frenák Pál rengeteget tett azért, hogy a magyar kortárs tánc nemzetközi szinten is jegyezve legyen.

Péter Márta korszakalkotó és rendkívül inspiratív művészt mutat be ragyogó könyvében, és munkájával komoly mértékben járul hozzá, hogy a közönség és a szakma is egy lépéssel közelebb merjen lépni Frenák Pál lenyűgöző, sokkoló, eredeti és önmagunkkal szemben is őszinteségre kényszerítő világához. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek