Krasznahorkai László legújabb kisregényében visszatér korábbi elbeszélő hangjához, művészettörténeti kalandozások helyett itt a civilizáció veszélyességének sablonjaival él, alapjában a kiveszőfélben lévő spanyol farkasokról olvashatunk egy némi szimbolikával átszőtt érzelmes történetet. Átmeneti menedék németünk számára ez az utazás, hiszen Thomas Bernhard rokonlelkű hőseihez hasonlóan „neki mint filozófusnak már azelőtt befellegzett, hogy komolyan megismerték volna” (9.o.), s értetlenül áll a meghívás előtt, „ugyan miről írhatna ő a maga szerencsétlen, mondat- és gondolatlabirintusaival.” (15.o.) Alapvetően a nyelv mineműségében rendült meg a hite, kissé akár a szerzőre is érthetjük az efféle nyelvkritikai megállapításokat: „a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon… elért oda, ahonnan elindult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza. ” (18.o) Bágyadtabb és kevésbé lendületes, mint klasszikus szépségű művészettörténeti írásaiban, a mondatok hosszú ívei ernyedten döcögnek. Előző kötetében is találunk egy afféle zenerajongót, aki bernhardi dilettánst kopíroz, akit azonban frenetikus humorral elevenít meg, talán a kötet legjobb írásában (Magánszenvedély).
A spanyolországi utazás az utolsó kipusztított farkasok nyomait követi sorra, mintegy ezzel kedveskednek a meghívott professzornak, aki más iránt igen kevés érdeklődést mutat. Megtudhatjuk, hogy nem is egy, hanem több utolsó farkas legendája él a spanyol délvidéken, ahol – ezek szerint – gyenge lábakon áll még a természetvédelem, ha az utolsó állatokat is ekkora szenvedéllyel gyilkolásszák. Az egyik példány a vadász házának kis lakószobáját díszíti kitömött állapotban. Erősödnek a szereplők negatív emóciói e tárgyban, lassan fordul a kocka, könnybe lábad a vendég professzort kísérők szeme, amikor kiderül, hogy a legeslegutolsó farkaspár szukáját terhesen ütötte el egy rá vadászó helyi ember. A szegényes országrész felvirágoztatásának propagandistájaként meghívott vendégtől azt várják csak el, hogy írjon egy lelkesítő beszámolót, gondolatfüzért a hely szelleméről. Olvasván a könyvet, úgy gondoljuk, az önmagával meghasonlott berlini filozófiaprofesszor teljesítette, amire felkérték. (Kissé zavaró, hogy a kötet végén ehhez képest a mi szerzőnk mond köszönetet egy spanyol ösztöndíj munkatársainak, hosszan sorolván a spanyol neveket.) Örül az elhagyatott térség fejlődésének, de látja pontosan a veszélyeket is: az épülő sztrádák, a civilizáció agresszív behatolása ebbe az isten háta mögötti területre, fenekestül felforgatják majd a tájat, az emberek életét. Ez az aggódás, amit Krasznahorkai már számtalan változatban, néhol az egész európai kultúra kudarcaként átél és ábrázol, kétségtelenül környezettudatos gondolkodásra sarkall.
Valamilyen vonatkozásban azonban mégis csak szimbolikusra kerekíti a történetet az író, hiszen a Sparschwein magyar csaposa, elalvófélben a filozófus szüntelen monologizálásától, magát a mesélőt nevezi utolsó farkasnak. Bizonyos értelemben ennek nem sok teteje van, hisz a kilátások szerint a hagyományos értékek eltűnése nemcsak felgyorsulóban lévő, hanem folyamatos jelenség; mindig voltak és lesznek szószólói egy életmód, egy kiskultúra megőrzésének. Bármennyire becsülendő is ez az írói hozzáállás, mintha nem merítené ki a regény kínálta lehetőségeket, a megteremtett szituációt. Az olvasó kissé tanácstalanul tér vissza a szerzővel Berlin agyonköpdösött kerületébe, és elgondolkodik a mese végén. Mit is akarhatott mondani professzorunknak az őt kalauzoló spanyol sofőr búcsúzásul? Csak nem azt, hogy a hegyekben még mindig hordákban vándorolnak a legutolsó spanyol farkasok? Esetleg azt, hogy a kitömött utolsó farkasvadászt – ha valóban eldönthető, hogy ki is az – a kitömött farkas mellé állítva szívesen megmutatja majd a farkasok sorsáért ennyire aggódó berlini volt filozófiaprofesszornak.
Vö. Szűcs Balázs Péter: Az utolsó farkas nyomában
Poós Zoltán: Az utolsó farkas kilövése
florescu: Az elbeszélés mint mondat