Sosem személytelen írásokat olvashatunk tőle, hanem kalandosan másmilyeneket. E teremtett lény személyiségjegyeit mindig zaftosan árasztják magukból ezek az írások, amellett, hogy műközpontú, részletekre figyelő, finom, miniatűr elemzésekre áldottan jó szemű, de olykor kissé harsány, szenvedélyes és új és új szerepekre, drámai szituációkra vágyó.
Az egyes, főként régebbi szerzők műveibe való bevezetésekor (Kálnoky, a romantikus zenei tárgyú regények, Berda, Szép Ernő) amolyan Krúdy-féle jó pincér, aki eresztékes hasával, nyájas beszédével fokozza az elfogyasztandó étel iránti kívánkozásunkat. Ott áll mellettünk, miközben a levest kanalazzuk, és őszintén elmondja a világról, a feleségéről, de még a szakácsról is a véleményét. Valószínűleg nem önellentmondás, hogy híresen sok negatív kritikája révén válhatott egyre figurásabbá az alakja, hogy Az elme szabad állat című előző kötetében talált evidens plasztikus nyelvre és személyességre, immár mondhatjuk, szinte örökérvényűre, hogy a rossz iránti heves túlreagálásai tágabb tereket nyújtottak a kritikusi személyiség megalkotásában, mint egy örökétig adoráló, mindenben remekművet szimatoló hozzáállás.
A nyolcvanas-kilencvenes évek nagy rendvágása után, amikor elsősorban a posztmodern szövegek iránti utálatát fejezte ki, most a Kádár- korszak kritikai-irodalmi életéről ad egy lenyűgözően nagy ívű és Bán-i módon túlrajzolt képet. A kötet címadó írása lényegében egy drámai nagymonológ, egy hegynyire fölpumpált gumielefánt, amelynek egyes testrészei olyan mérhetetlenül nagyra nőttek, hogy az irodalmi állatkertben már helyük sem lenne többé. Elsősorban Balassa Péter figurájának túlságosan személyes, fecsegően intim és anekdotikus megjelenítése az oka mindennek, amelyben azt állítja Bán, többé-kevésbé megfontolt és igaz állításokból kiindulva, hogy ő teremtette volna meg a nyolcvanas évek virágba szökő új prózaírói fordulatát. Átgondolt értékhatárok mentén (Babits, Újhold, Ottlik), de minden esetre a Lukács-iskola ellenében, új sorstársai hitére áttérve, s leginkább pedig „a magánélet viharai” fedőnevű történesek miatti személyes indíttatású bosszúból.
Míg a kötet ezen darabját akár egy színház is előadhatná, a bernhardi dramaturgia szellemében – ahol az áriáját fáradhatatlanul öblögető főszereplő mellett egy sokértelműen és filozofikusan bólogató csendestárs is állíttatnék, kinek borgőzös tekintetéből további fejezeteket is megtudhatnánk a régi átkos furfangos szörnyűségeiről, mert a szöveg oly annyira teátrális, harsány, többdimenziós és megunhatatlan -, addig a kötet egyéb írásai elmélyülten gondosak, visszafogottan tárgyszerűek.
A Főítészhez kapcsolódó tanulmányok közé sorolhatjuk az Illyésről, Petriről szóló elemzéseket, hiszen mindketten fontos szerepet kapnak az előző írásban, ellentétes előjellel, abban az értelemben is, s ez az írói sors furcsa fintora, hogy amíg a kései Petri nem, az öreg Illyés, akiről manapság csak hallgatni illik, képes volt megújulni, hiszen Minden lehet című kötete tagadhatatlanul a hetvenes évek egyik legnagyszerűbb, talán azóta is kevésbé méltányolt költői megszólalása. Fontos írása a kötetnek az Esterházy Javított kiadásáról szóló tanulmány, amelyben Bán E.P. apjának lelepleződése okán a „realizmus diadaláról” beszél, és talán túl szigorúan E.P. egész életművét teszi bizonyos szempontból kérdésessé. Helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy ez a fajta naiv, gondtalan optimizmus, familiáris idill bele van írva az életműbe, olyasfajta védjegye ennek a múlhatatlanul zseniális prózának, mint Tandori verebei vagy felső gombig bezárkózó nagyvárosi magánya, s a jós-szemű Radnóti Sándor már a Termelési regény megjelenésekor tájékoztatott ennek lehetséges veszélyeiről: „Ez a közhely bursikózan-bohócosan modernizálva sajnos benne van a regényben.” S Balassa is némiképp a kezdet túlzottan oldott léha hangjára fülel, amikor azt sulykolja: Alászállni!
Egymásnak felelgetnek valamiként a Zsolt Béláról és a Márairól írott esszék, akikről el lehet mondani, hogy a legrosszabb korszakban találtak rá a maguk polgári értékvilágára, s attól menekülve vagy abba halva bele, hogy a fasizmus, majd a diktatúra kora nem hitelesítette mély, de sokszor ellentmondásos meggyőződésüket. Bán ebben a kötetében is tovább viaskodik Kertész Imre életművével. A terjedelmes elismerő tanulmányok és egy szépirodalmilag jegyzett, az író alakját névtelenül megidéző remekmű-gyanús nagyelbeszélés (Apám volt) után most az író önéletrajzi emlékezéseit veszi bírálat alá (Stockholm tornyai). Joggal háborog az egyetlen magyar Nobel-díjas írónk kissé sértett nyilatkozatai miatt, amelyekben a magyar irodalomkritika önállóságát, az irodalomtól való fölszabadult függetlenségét kárhoztatja. Hogy a kritika többé már nem az irodalom szolgálóleánya, hanem az elme tüneménye, amely részt kér magának, s mint tudjuk, szabad állat.
Hogy Bán nem szelídül (bár vannak ennek is nyomai a kötetben), arra bizonyíték a Szijj Ferencről szóló írás (Hit kérdése). Az az érzésünk, itt néha egy kissé tovább viszi a kritikusi hevület, semmiféle értéket nem képes meglátni ebben az olykor riasztóan szétírtnak tetsző, dadogósan tragikus költői hangban. Az ilyesféle megállapításai, hogy költőnk halaszthatatlan mondandói „folyvást beledagadnak a torkába”, s hogy „ebből a művészetből nem hiányzik más, csak maga a művészet”, azt mutatják, a kritikus harci kedve töretlen, meggyőződése mellett kockázatvállaló bátorsággal és egyértelműséggel áll ki. S hogy olykor előfordul Bánnál, hogy inkább elveti, mint kebelén dajkálja a sulykot. Bazsányi Sándor szavaival: „Ha szerzőnknek mindenben igaza volna, ha tehát szerzőnk mindenkinél okosabb volna, akkor feltehetően nem is lennének olyan individuálisan izgalmasak a bírálatai.”
Vö. Radics Viktória: A kritika Erósza
Vári György: Zerlina és Selyempina