Azt kell hinnünk, hogy a puritán hajlamú, de az operett műfajával szemben például elnéző Kodály a dzsesszben, illetve potenciális népszerűségében konkurenciát látott: „Nekünk nincs szükségünk dzsesszre, van gyönyörű népzenénk” – írja egy helyen. Kemény mondat, hiszen mi az, hogy „nekünk”? (Vö. „Világnézetünk alapjai”, középiskolai tantárgy a késő kommunizmusban.) És mi az, hogy „nincs szükségünk” rá? Ha van már kerékpárunk, akkor nincs szükségünk korcsolyára? Kodály bizonyosan túllőtt a célon: féltve az autochton magyar kultúrát a sekélyes-szirupos, dzsentroid pótszerektől, ebben az esetben végeredményben a másság hatásától igyekezett megóvni.
A jó népzene és a jó dzsessz azonban egyáltalán nem árt egymásnak, sőt köszönik szépen, remekül megvannak. Mi sem bizonyítja világosabban e tétel igazságát, mint Borbély Mihály kvartettjének és Kántor Balázs gordonkaművésznek a BMC Records kiadásában, Hommage à Kodály címmel megjelentetett CD-je, amely a mondott kettőhöz még Kodály saját zenéjét is hozzáadagolva hoz létre igen harmonikus zenei élményt. Borbély Mihály igen sokoldalú zenész, aki sokféle zenei területen van otthon, s így többek között a határvidékeknek is specialistája. A népzenei hatás ezen a felvételen közvetlenül és Kodály művészetén, sőt látásmódján átszűrve is megjelenik, s épül be a lemez zenei anyagába, amely izgalmas fénytörésű zenei kontinuumot alkot a tiszta Kodály-zenétől az improvizatív, tiszta dzsesszig.
A CD 12 trackje közül öt ugyanis eredeti formában előadott (többnyire kisebb lélegzetű) Kodály-tétel. Ezek beemelése a műsorba két szempontból is merész húzás. Egyrészt nehéz feladat a sajátjukétól eltérő zenei nyelven megszólaló tételeket úgy „körülzenélni”, hogy azok ne maradjanak idegen testek. Másrészt a műzenei részek másfajta előadói erényeket (is) kívánnak, és kiábrándítóan hathatna, ha azok hallhatóan kevésbé színvonalasak volnának, mint a felvétel többi része. Azonban egyikről sincs szó. A szereplők vannak olyan jó dzsessz-zenészek és van olyan jó ízlésük, hogy kiválóan alkalmazkodni tudnak az elhangzó Kodály-művekhez mint kiinduláshoz. És vannak olyan magasan képzett klasszikus zenészek, hogy a darabokban nem hallható megingás vagy „akcentus”.
Ebben a tekintetben a két legnagyobb kihívás persze a gordonka-szólószonáta-tétel, illetve a gordonkára és zongorára írott Szonatina, amelyekben a vendégművész, az elsősorban klasszikus zenészként ismert Kántor Balázs nyújt kitűnő teljesítményt. A szólószonáta nagyszabású III. tételét briliáns technikával, hallatlan zenei biztonsággal és nemes pátosszal adja elő. (Partnerei kiválóságát dicséri, hogy ez a CD időtartamának több mint ötödét kitevő tétel végeredményben nem feszíti szét a felvétel kereteit. Viszont kár, hogy a jelentékeny előadás hordószerű akusztikai környezetben hangzik fel.) A Szonatinában azonban partnere, a zongorista Szabó Dániel is tökéletesen egyenrangú vele, nemcsak zeneileg, de a zongorahang magvasságát tekintve is. A Kodály-darabokban (két Epigramma illetve az Este a tábortűznél című kis klarinétdarab hangzik még fel) maga Borbély Mihály mutatkozik még be, mindig klarinéton, ugyancsak rendkívül meggyőzően. A többi kompozícióból pedig egyértelmű az is, hogy mind a nagybőgős Horváth Balázs, mind pedig az ütős (dobokon játszó) Baló István kitűnő zenész.
Ami pedig a lényeget, együttes teljesítményüket illeti: abban a hét számban, melyek közül az első egy rövid zongora–klarinét–gordonka improvizáció, a második konkrét Kodály-műhöz nem kötődő, de általa is feldolgozott népi anyagokon alapuló darab – a Marosszék –, a többi pedig a Kodály-darabokkal váltakozó, azokra reagáló, azokból kibontott kompozíció, nos, ezeket a számokat az egyéni felkészültségen túl az együttes zenélés kivételesen magas fokú harnóniája és valamiféle rendkívül lekerekített, igen klasszikus hangzás és formálás jellemzi. A legnagyobb hangulati gazdagságot a Pásztora a reménynek tétel mondhatja magáénak; ebben különösen szuggesztív szólókat hallhatunk Borbélytól és a remeklő Szabó Dánieltől. És még sok-sok szépséget mindegyiküktől, az összes többi tételben.