Legyen bármi is a vélemény Márai Sándor írói teljesítményéről, abban alighanem mindenki megegyezhet, hogy feltehetően ő volt a legbátrabb magyar író a 20. században. Vagy ha ez a jelző nem tetszik, mondjuk így: ő vállalta a legtöbb kockázatot. 1948-ban még egész írói egzisztenciája feladása árán is meghozta a döntés, hogy elhagyja hatalmas ütemben bolsevizálódó hazáját, mivel ott, saját szavaival, már nemcsak szabadon beszélni, de szabadon hallgatni sem lehet. Márai gyakorló vándor volt; már 19 évesen Németországba ment, hogy aztán több éves párizsi tartózkodás után, csak nyolc év után térjen Budapestre vissza. De ez még a tudatosan szervezett tanulóévek időszaka volt, az önként és nagy örömmel vállalt kalandoké, és az így szerzett rendkívüli és semmivel sem pótolható tapasztalatok csakis azt szolgálták, hogy kiteljesítsék lassan bontakozó prózaírói pályáját, amelyről azt gondolta, hogy csak és kizárólag Magyarországon, a magyar nyelv közegében és közelében lehetséges.

Tökéletesen más volt az 1948-as döntés háttere. Márai a korábbi időszak legsikeresebb írója volt, sokat keresett, sztárnak számított, minden értelemben teljesen berendezett és hibátlanul működtetett polgári életet élt. Ebből 1945-re semmi sem maradt. És nem maradt semmi abból a mások, úgynevezett polgári írók számára kínálkozó illúzióból sem, hogy ideiglenesen a kommunista rendszer megtűrtjeként mégis lehetséges valamiféle átmentése bizonyos értékeknek. Pontosabban: Márai nem volt hajlandó elfogadni ezt az ábrándot, mindig tudta róla, hogy nem egyéb öncsalásnál. És azt gondolta, hogy a kisebb-nagyobb kompromisszumok előbb vagy utóbb szétrombolják egy író hitelét. (Ebben tévedett, mert azt láthattuk, hogy nemcsak az író, hanem a közönsége is kompromisszumok robotosaként élte meg a szocializmus éveit, így aztán egymásra találtak könnyedén.) Vagyis 1948-ban mintegy a nulláról kezdte ismét írói létét.

Hatalmas kockázat volt ez, és mégis: Márai, naplója tanúsága szerint, csodálatosan érezte magát választott hazájában, azon belül is a Nápoly melletti Posillipón. Szerette az egyszerű olasz életet, a konyhát, az éghajlatot, a tengert, a hasonlíthatatlan déli égboltot. Hazaérkezett, mintegy. Pokoli fájdalom ezért az elválás. „A búcsú Nápolytól, a Posillipótól fájdalmasabb volt, mint valaha is valakitől, valamitől életemben. Ez a három és fél év Itáliában, a Posillipón életem legnagyobb ajándéka volt. Mindent szerettem itt, és tudtam, hogy a maguk módján ők is elfogadtak, a délolaszok. Sokan sírtak, a kisvárosban, a házban, aztán a kezem szorongatták, a boros, a szenes, a halas. Utolsó napokban megértettem, miért olyan nehéz elmenni innen. A táj, az emberek, Itália, minden a helyén marad, ez igaz. De ez a három és fél év élménykör volt számomra, amelyet most erőszakos mozdulattal megszakítottam.” Egyszóval a dolce vita közben egy idő után azt tapasztalta, hogy ha komolyan folytatni akarja írói pályáját, lépnie kell. Mert az olasz évek e téren igencsak terméketlennek bizonyultak, és tudta, ha még akar valamit íróként kezdeni magával, akkor egy nagyobb nyelvi közegbe, egyáltalán egy tágasabb világba kell átnavigálnia. És noha németül anyanyelvi szinten tudott (ifjúkorában fel is merült a lehetőség, hogy német író lesz), az egykori náci Németország (vagy Ausztria), melytől legalább annyira iszonyodott, mint a bolsevizmustól, nem kínálkozhatott számára letelepedési lehetőségnek. Ekkor döntött az Egyesült Államok mellett: „De el kellett válni – miért is? Az elutazást megelőző napon volt ötvenkettedik születésnapom. Talán van még néhány évem, amikor tudok dolgozni. Ezt a néhány évet a mi helyzetünkben – otthon és haza nélkül, ég és föld között – józan ésszel nem illett a morfiumédes posillipói állandósult nyaralásra pazarolni.” Ami látszólag logikus gondolatmenet volt. De a most kiadott naplójegyzetek azt sugallják, hogy voltaképpen ő maga sem tudta, hogy mire vállalkozik és hogy miért is. Eleinte, mint idéztük, a munkával magyarázta. Aztán (és ezzel egyidejűleg) azzal áltatta magát, hogy felesége, Lola, de mindenekelőtt az örökbe fogadott kisfiú jövőjének biztosítása miatt ment az Egyesült Államokba, ahol a gyermekre bizonyosan jobb és biztonságosabb jövő várt, mint a leszegényedett Olaszországban. (Azt már a későbbi évek tudója teszi hozzá keserűen, hogy a sors ezúttal tragikusan becsapta Márait, hiszen a fiú, Babócsay János két évvel az ő halála előtt, egy hirtelen szívroham következtében 1987-ben, 46 éves korában meghalt.)

Márai Sándor

Mindamellett soha nem gondolta véglegesnek ezt az amerikai emigrációt. A naplóban állandóan felmerül a gondolat, hogy mindössze két évet maradnak New Yorkban, beiskolázzák, útnak indítják Jánost, aztán feleségével visszatérnek Nápolyba, és a továbbiakban pendliznek majd New York és Olaszország között. (Ebből se lett semmi. Csak 1967-ben sikerült visszakerülniük Salernóba, ahonnan azonban 1980-ban mégis Kaliforniába vezetett az út. Ekkor zárult be végleg a kör.) Hogyan is gondolhatta volna? Az amerikai élet – noha New Yorkot viszonylag gyorsan megkedvelte, jól fizetett munkája is akadt a rádióban – ellenszenves, mi több szinte elviselhetetlen volt számára. Csak egy, találomra kiragadott, 1953-as bejegyzés a sok közül: „Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen megmondani, mi az, amit nem bírok itt Amerikában. Kényelmes feltételek mellett élek addig, ameddig, de ez máshol sem lehetne biztosabb, megalapozottabb. (…) Tizedik hónapja élet itt, és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. Ezek még nem eleven emberek. Nincs lelkük. Mechanizált prolik, kövér, aluszékony, lusta gólemfélék ezek az amerikaiak.” Hát igen, Márai javíthatatlanul európai volt, sőt magyar. Noha utóbbit csak vonakodva ismerte volna el, és állandóan kijelenti, hogy neki két végzetes elem létezik New Yorkban, a klíma és a magyarok. (Jellemző, hogy csupán egyetlen New-York-i magyar érdekelte, az immár hét éve halott Bartók.) De hiányzott a nyelv és a magyar közönség, lett légyen ez szerinte bármilyen bornírt, hiszen a kommunistákat éppúgy gyűlölte, mint az úgynevezett keresztény magyar középosztályt, amelynek – tökéletesen akarata és ízlése ellenére, de mégis – talán a legkedveltebb írója volt. Márai emigrációja gőgös és végzetesen egyszemélyes maradt – a most kiadott bejegyzések is ezt támasztják alá. És noha később dolgozni is tudott, sok regényt írt a száműzetésben, voltaképpen csak egyetlen művével, a Föld, föld..! című memoárral tért vissza egykori színvonalához és ahhoz az élményvilághoz, amelyet egyedül ő tudott megírni. És természetesen a Naplók sorozatával, amelynek újabb kötete nemcsak páratlan dokumentumértéke miatt izgalmas olvasmány, hanem azért is, mert példátlanul őszintén és megrendítően jeleníti meg egy komoly ember és író hősies vergődését.