Művészi fotók, néhány szuperközeli a vizsolyi Biblia részleteiről, fekete-fehér beszámoló a debreceni Református Kollégium mai életéről, képek a csónakforma fejfákkal teleültetett temetőkről, a lélegzetelállító tákosi templomról, a vallási közösségekről, imádkozókról, megfáradtakról és a református egyház által fenntartott gyermekkórházról. Vajon mit reprezentál valójában A születéstől a halálig és tovább című kiállítás? Mit árul el ez a sokféleségével a sebtében összeszedett anyag benyomását keltő gyűjtemény (kurátor Kincses Károly, segédje Nagy Villő) a magyar reformátusokról, Kálvin követőiről?
 Benkő Imre: Imaház. Dálnok /Dalnic/. Erdély. Románia, 1994 |
Nekem először is a magyar közszolgálati rádió nemzetiségi műsorai jutottak eszembe; ezeket hallgatván sokszor az a benyomásunk támad, hogy a nálunk élő nemzetiségiek mindig templomba járnak, házasodnak és mulatnak, vagy betegeskednek és temetnek. Mintha a kiállítás szervezői hasonlóan nem tudtak volna mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a fotók az adott közösségre jellemző prototípusként magát a közösséget szándékoznak bemutatni. A portrék és életképek készítői ugyanis elsősorban az alanyoknak a vallási közösséghez tartozására helyezik a hangsúlyt, ezen belül is a megkülönböztető és közösségformáló jegyekre. Vagyis a képek többségénél nem a saját élettapasztalatainkra és élményeinkre ismerhetünk rá, mert nem egyszerűen emberek megörökített portréit látjuk, hanem kálvinistákat (az egyetlen kivétel Hernád Géza portrésorozata fiatal protestánsokról). Az azonban, hogy a kálvinisták milyenek – nyakasok-e, mint a szólás mondja, avagy hajlíthatók –, nem derül ki, mint ahogy semmi más sem derül ki a mély, de legalábbis külsőségekben gyakorolt vallásosságukon kívül. A bemutatott fotók jelentős része ráadásul nem több szép, jól megcsinált, dekoratív képnél, amelynek helye van egy újságban, egy magazinban, de nem szervesül egy olyan jelentős intézmény, mint a Mai Manó Ház egyéb kiállított anyagai közé.
 László János: Vörösberény |
Vannak persze kivételek is, noha itt nem a Bethesda Kórházban készült képekre gondolok, amelyeken sérült, összeégett gyermekeket látunk. Ezek esetében az esztétizálás – az erős hatást kiváltó eszközök tudatos és ügyes használata – egyenesen viszolyogtató. Hiába kapjuk el a fejünket, késő, a kép beleég a retinába. A szenvedés ilyen formában való ábrázolása a bulvár eszköze, amely visszaél a néző együttérzésével. Ha például Túry Gergely csak azt mutatja be, ahogy a kötözésre vitt gyermek szájába beteszik a cumit, megbocsátható lenne a képek jelenléte a tárlaton, így viszont nem elengedő indok az, hogy a kórházat az egyház tartja fenn.
 Haris László: Amen, 2009 |
Szebeni András színes képsorozata vidéki reformátusok nyugodt mederben csörgedező életét mutatja be. Megörökített böjti ebédek, pirosló népviseltben pünkösdöt ünneplő bereti lányok, temetés, úrvacsora Nagyecseden. Szinte kívánunk ott élni, ezekben a csupa fehér, fekete, egyszerű közösségekben, egyáltalán vidéken, ahol minden évszak sokkal szebbnek látszik, mint a nagyvárosban. Lelkésztemetés című sorozatában az öregasszonyok olyanok, akár Huszárik Szindbádjában a bucsi asszonyok, akik megvigasztalják a hajóst.
Bócsi Krisztián a National Geographic számára készített képeket a csónak alakú fejfákról, amelyeket a reformátusok Kháronnak ácsolnak mind a mai napig. A szatmárcsekei temető gyönyörű a fotókon, és a tákosi templom fényeit, kazettás mennyezetét is csak ámulva lehet nézni. Kár, hogy kevés kép került be a válogatásba Bócsinak a magazin oldalán megtalálható sorozatából.
 Fotó: Bócsi Krisztián (Forrás: maimano.hu) |
Fekete András fotóin a debreceni Kollégium élete a főtéma. A bevezető kép egy tablókép, amely azért bizarr, mert egy Nagy-Magyarország képre applikálták rá a nebulók arcképeit. Míg a kiállítás képeinek nagy része, például László János légifelvételei a református templomokról és Haris László közelijei a vizsolyi Biblia jotáiról idilliek, Fekete fotóin feltűnik a református egyház árnyékos oldala is. Pedig ifj. Hegedűs Lóránt nélkül, annak bemutatása nélkül, hogy helyenként milyen téveszméket engednek be a templomokba, nem teljes a mai református egyházról alkotott kép.
A kiállítás megtekinthető 2010. január 24-ig.