November közepi éjszakán tömény kultúrát kínálni – dicséretes buzgalomról és a humanizmus értékeibe vetett tántoríthatatlan hitről árulkodik. Üzletileg már megkérdőjelezhető vállalkozás, tekintetbe véve az uralkodó időjárási, illetve az ennek nyomában kullogó kedélyállapot-változási viszonyokat. A szervezők és a média azonban éppen a borongós őszi gondolatokat elűzendő csábította a számtalan helyszínre a közönséget.
A Mai Manó Ház homlokzata |
A választék zavarba ejtően gazdag volt: Pesterzsébettől Rákoshegyig túrázhattunk volna, Csákányi Esztertől Dr. Komáromi István r. dandártábornok ("A mi Pistink") önálló zenés műsoráig széles skálán mozogtak a megbámulni valók. Geográfiai szempontokat kellett tehát figyelembe venni, hogy a szűk hat órában maximális fogyasztást abszolváljunk. Bár a hozzánk térben legközelebb eső művelődési intézmény – az Öntödei Múzeum, a körülötte kiállított, megmászásra ingerlő hajócsavarjaival – mindig is vonzó célpontot jelentett gyerekeim számára, a bányásznóták tanulását ezúttal kihagytuk, és a nagykörút nyomvonalán haladtunk kitűzött célunk, vagyis a depresszió elűzése felé. A hajdani városatyák is gondolhattak valamit, mert a bejárandó objektumok kellemes, akár gyalogszerrel is leküzdhető távolságra esnek egymástól.
Lackfi János emlékszobájának részlete |
Okulva a történtekből, immár kiskorúak nélkül vettük utunkat az Iparművészeti Múzeum felé, ahol az aulában a kortárs irodalom adott randevút a kortárs vizuális kultúrának. A KREA Kortárs Művészeti Iskola növendékei kortárs írók és költők művei alapján alkottak „emlékszobákat”, afféle vizuális leképezéseit nyújtva az alkotók nyelvi és gondolati világának. Tóth Krisztina, Hazai Attila, Szabó T. Anna és Lackfi János maguk is méltatták az enteriőröket, amelyek mint műalkotások, önmagukban is érdekes „élőképet” tártak a közönség elé. Azok számára is nyilvánvalóan illusztrálták az eltérő írói, költői világot, akik az alkotók munkásságát kevéssé ismerik, sőt érzéki vizuális hatásuk révén ingerlő kíváncsiságot ébresztettek az ihlető művek iránt. A műfajok közti kölcsönhatás illetve áthatás izgalmas intellektuális kalanddá emelte a frappáns ötletből sarjadó játékot.
A Szerelemoltár részlete |
A kiváló műtárgy nemrég még az előcsarnokban állt, mindenki kipróbálhatta, és reménykedhetett – mára a harmadik emelet folyosójára szorult, pedig reménykedésre most is van ok és igény bőven. Rutkai Bori és Magyar Gergő Szerelemoltára idén Valentin napkor került a múzeumba, de eme vircsaftos éjszakán megérdemelte volna, hogy ismét elővegyék. Így csak a szemfüles, és egyben a török szőnyegek iránt leküzdhetetlen kíváncsiságot érző látogatók részesülhettek a szerelmi varázslat ritka adományában.
Kalevala a Néprajzi Múzeumban |
Itt hamar a szellem régióiba emelkedtünk: a Forte Társulat produkciója ismét újraértelmezést kínált, hiszen a hősök a jelen dilemmáival (is) küzdöttek. Zene, szöveg, kép, mozgás és jelmez olyan jó értelemben vett teátrális egységet alkotott, amely nyugodt és ernyedt részvételre késztettet e késői órán a felkavaró zene és gesztusok ellenére. A Néprajzi Múzeum gigantikus aulájában, a zöld, lila, vörös és sárga fényekkel illuzórikussá varázsolt, mégis erőteljesen klasszikus architektúrájú térben az előre gyártott alumínium elemekből nyílt színen végrehajtott rituális szélfogó-építés különös kontextusba került, amellett, hogy barkácsteljesítménynek sem volt utolsó. Az aluvázas bódé tetején helyet foglaló Nap (Vati Tamás) az egyiptomi istenségek méltóságával meredt az örökkévalóságba, a gyarló ember (Mucsi Zoltán) kekeckedése lepergett róla. Az előadás ősi rituálék erejével hatott, fogva tartotta a közönséget, pedig már éjfél felé járt az idő.