Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉS TERMÉSZETESEN, KOVÁCS JÁNOS

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertje
2009. nov. 15.
Jól indult és még annál is sokkal jobban folytatódott a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának november 10-i Mahler-hangversenye az Operaházban. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A zenekar önmagát múlta fölül: nem egyszerűen más együttes benyomását keltette, mint amelyet pár nappal korábban egy széria-operaelőadáson hallottam, hanem abszolút mércével mérve is kiváló volt, alkalmas arra, hogy érvényes, részletgazdag és szuggesztív módon jelenítse meg a gyönyörű műsort. Nem csoda persze, ha a zenekar különös izgalommal és ambícióval dolgozott a Mahler I. szimfóniájára alapozott programon, amely néhány nap híján 120 évvel a mű budapesti ősbemutatója után hangzott el, hiszen a bemutatón is ugyanez a zenekar játszott, elnyerve Mahler teljes tetszését.

Kovács János
Kovács János

Ezen a koncerten a szimfónia nevezetes, 120 éve még elhangzott, később azonban Mahler által elhagyott ötödik, Blumine melléknevű tételét nyitány funkcióban játszották el a hangverseny elején; az első félidő gerincét hat zenekari dal alkotta, s a szünet után hangzott el a ma ismert I. szimfónia. A Blumine elkülönített megszólaltatása nemcsak a koncert formaíve szempontjából volt előnyös, hanem filológiailag is így helyes: a bemutatón játszott öttételes változat ugyanis rekonstruálhatatlan, mivel a többi négy tétel esetében csak a különböző változtatásokat követő, végleges változatot ismerjük.

Persze a zenekar felkészültsége és igyekezete egy ilyen műsor esetén (sem) elég az üdvösséghez; ahhoz megfelelő kaliberű karmester is szükségeltetik. Kovács János pedig jóval több volt, mint megfelelő. Ha soha máshol, ezzel a hangversennyel is igazolta, hogy őt manapság is (amikor Budapesten méltán világhírű, jelentős karmesterek egymással versengve hoznak létre izgalmasabbnál izgalmasabb produkciókat) a legelső vonalban kell számon tartanunk.

A Blumine tétel zeneileg varázslatos volt, a vonóshangzás szempontjából azonban parányit karcos, feltűnőbben olyan kényes helyeken, mint a tételt záró magas, kitartott hangok. Már itt ízelítőt kaptunk viszont az első oboista átütő szépségű játékából. A varázslat sem tudta azonban elfeledtetni, hogy ez a tétel végül is nem ok nélkül került ki utóbb a szimfóniából: a későbbi nagy Mahler-lassúk fényében mégiscsak kissé rövid lélegzetű zsengéről van szó.

Szabóki Tünde
Szabóki Tünde

Mindjárt ezután következtek azonban az igazán jelentékeny pillanatok. A hat zenekari dalt tartalmazó válogatás két énekes szólistája Szabóki Tünde és Perencz Béla volt – mindketten két duettet és két-két szólódalt énekeltek. Az előadás ritka adománya az a harmónia volt, amely a zenekari szempontból is kivételesen gazdag dal-remekek, az énekesek, a zenekar és a karmester között kialakult, a hallgató számára magától értetődőnek tetszően, de valójában kegyelmi pillanatként. A két énekesnek nem csupán a külön-külön is kivételes adottságai fegyvereztek le (Szabókinak például az imponáló kontrolláltsága, dús és erőteljes mély regiszterei, Perencz esetében a hanganyag nemessége és a karakterformálás könnyed eleganciája), hanem az is, hogy abszolút egyenrangú partnerek voltak, és hogy a stiláris és zenei alkalmazkodás ragyogó példájával szolgáltak. Kovács János hatalmas ívű tablóvá foglalta össze a hat dalt, a zenekart igazi, élő és lélegző főszereplővé emelve, parádés vagy éppen varázslatos effektusokat hozva ki belőle. Különösen emlékezetes marad számomra a két utolsó dal. Az Ich bin der Welt abhanden gekommen című dalt Szabóki a legtisztább, legnemesebb hangi és zenei eszközökkel vezette a legátszellemültebb szférákba, előkészítve a zenekar mennyei utójátékát. A záró Mitternachtban pedig Perencz győzött meg arról, hogy Melis György fénykora óta alig volt – ha egyáltalán – olyan baritonistánk, akiben a hang tömény érzéki szépsége olyan elválaszthatatlanul olvadt volna egybe a kifejezés olvadékonyságával és szenvedélyével, mint az ő esetében.

Perencz Béla
Perencz Béla

Az 1. szimfónia előadása a dalok vonalát folytatta a kifejezőeszközök fegyelmét és széles skáláját, költői gazdagságát tekintve – azzal a többlettel, hogy itt egy monumentális ciklikus kompozíció egységes ívét is hitelesen fel tudták idézni, közvetlenül érzékelhetővé, sőt érzékletessé téve a szimfónia remekmű mivoltát. Mahler sajátos hangja, monumentalitása és szarkazmusa teljes fegyverzetben mutatkozik meg ebben a „Dévénynél betörő” műben, s a Filharmóniai Társaság Zenekarának és Kovács Jánosnak az előadása nem csupán imponálóan kifogástalan és szuggesztív volt, de a berobbanásnak ezt a világhódító gesztusát is nyilvánvalóan megmutatta. Voltaképp magára az előadásra is ez lehet az egyik legfontosabb jelző: robbanékony.

A részletek? Hátborzongató volt a mű kezdetének gomolygó ősköde, fenségesen harsogott a hét kürt hívójele, telitalálat volt a II. tétel középrészének csúfondáros hangja, elragadó Szélpál Krisztina szárnyaló oboaszólója (nem is egyszer). A fantasztikus III. tétel szélsőségei, sejtelmes, diabolikus, fájdalmas és dévaj pillanatai, muszorgszkiji és katonazenés hangjai ritkán hallható differenciáltsággal és plaszticitással szólaltak meg; csodáltuk az ütőhangszerek pianissimóit és a fagottos ragyogó játékát (épp csak a tételt nyitó bőgőszóló sikerült kissé bátortalanra, hamiskásra). A szikrázó zárótételben sírnivalóan szép volt az I. tétel rekapitulációja, s a finálé felé haladva jöttünk rá, hogy a koncert elején hallottakkal szemben a hegedűk már réges-rég egységes szólammá nemesültek. Mesterség és megnyilatkozás – mindkettőből a legjobbat élvezhettük ezen az estén.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek