Vasárnap David Yengibarjan triójának koncertjére többen is voltak kíváncsiak, mint a Hammond-orgonás legendáéra. David Yengibarjan együttesében két, alázatáról, közre- és együttműködő készségéről híres zenész játszott: a fúvós hangszereken Dresch Mihály, cimbalmon Lukács Miklós.
 David Yengibarjan |
Az est mégis Yengibarjané volt, s így alig is maradt benne hely a Dreschtől – és Lukácstól – megszokott gyimesi, moldvai és egyéb magyarok lakta tájakról származó népdaloknak, motívumoknak. A repertoár Yengibarjan szülőhazájának, Örményországnak a dalaira épült: örmény és kurd dalokra. Az örmény és kurd népzene fontos dallamhangszerei fúvós hangszerek, így az oboát idéző duduk, a fuvolát idéző bloor és a pásztorsípot idéző zurna is. Dresch Mihály, aki nem egyszer átvette, vagy kezdte is az alapdallamot, e hangszereket imitálta. Ahogy Yengibarjan a harmonika fedelének, oldalának ütögetésével, és nem egyszer Lukács Miklós a cimbalom keretén dobolással a kurdok dobját a gholt. Vagyis a trió egy autentikus kurd, örmény zenekart próbált felidézni. Az első két – örmény alapokra épült – művet lehetett volna akár balkán tangónak is titulálni: ezt a típust még Borisz Kovacs vezette be a köztudatba. Vad, eszelős, féktelen és szomorú tangó volt Kovacsé, egyfajta tangó a romok felett, s nem kevés vadság érződött David Yengibarjan játékában is, de az a féktelenség és eszelősség hiányzott belőle, amitől Borisz Kovacs dalai olykor egyenesen ijesztőekké válnak.
 Lukács Miklós |
Sem a harmonikán, sem a cimbalmon nem könnyű improvizálni. De mind David Yengibarjan, mind Lukács Miklós megcáfolt számos lekicsinylő véleményt, s így azokét, akik szerint a cimbalmon nem lehet, míg a harmonikával roppant nehéz dinamikai kontrasztokat érzékeltetni. Lukács egészen halk és egészen tomboló hangokat is ki tud csalni hangszeréből. David Yengibarjan játéka pedig mindvégig eleven és színes volt, ezzel az árnyalatok, pianók formálásra kevéssé alkalmas hangszerrel is képesnek bizonyult intim hangulat teremtésére. A harmadik dalt Lukács kezdte el. Miközben pengette az örmény dallamot, David Yengibarjan a hangszere fedelét kopogtatta: a halk és lassú kezdés után úgy kapcsoltak nagyobb fordulatszámra, úgy lett egyre vérmesebb a játékuk – amibe Dresch olykor csak beletülkölt, belefújt egy-egy hangot –, úgy erősödött, hogy a nézőkben izgalmat keltett: azt várták, hogy legyen az ütem még gyorsabb, a zene még erősebb. Közel állt ez a koncert egyik csúcspontját jelentő kompozíció a dervistáncokhoz.
A következő dal törökös ritmusa egészen bizarr volt: a take5 ritmusképletét idézte. Az ötödik – kurd dallamra alapított – variációsorozatot Dresch Mihály kezdte, miközben Lukács Miklós különös krákogó, susogó hangokat csalt elő hangszeréből. A kurd zene sokáig tilalmas volt Törökországban, a kurd zenészek csak titokban, vastag falú lakások mélyén játszhattak. Ennek – és persze a kurdok hányattatásainak – köszönhető, hogy a mai kurd népzene olyan végtelenül csöndes és szomorú. Mintha a dalnokok csak dünnyögnének, maguknak dúdolnának. A koncertnek a kurd zenékre épülő következő harmadát így erősen meghatározta a melankólia, ellenpontozva a vad utolsó részt, ami természetesen a közönség füttyökkel és kiabálással is kifejezésre juttatott hálájába torkollott.
A nyomukban fellépő Lonnie Smith triójának hangzásképe merőben különböző: poposabb, tradicionálisabb jazz. Négy-negyedes dalok, némelyik lüktetése funkys, némelyiké soulos. Lonnie Smith muzsikájának egyenes ági leszármazottja az acid jazz.
 Lonnie Smith |
A mai jazz bátrabban engedi magához a popot, a könnyűzenét, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek jazze; Diana Krall, Norah Jones és társaik révén a jazz és a pop határa lassan elmosódik. Lonnie Smith volt az, aki a legkiválóbb könnyűzenészekre hatott a hatvanas-hetvenes években, aki megváltozatta a könnyűzenei hangzást, akinek köszönhetőn népszerű könnyűzenei hangszer lett a Hammond-orgona. Olyan együttesek tagjai foglalhatják imáikba a nevét, mint a Rolling Stones, a King Crimson vagy az Emerson Lake and Palmer. Könnyűkézzel felrakott improvizációinak sora, rekedtes, Tom Waits és Lou Reed közé helyezhető éneke azt bizonyította Szegeden, hogy a hatásirány megfordult: ma már a hatvanhét éves Lonnie Smithre hatnak a könnyű műfajok. Partnerei közül a gitáros – Jonathan Kreisberg – vállalt több terhet, ő rakta le számos szám alapját, ő improvizált a legtöbbet: improvizáció színesek, változatosak voltak.
Smith a hatvanas évek óta a szikh vallás híve, tehát nem vágatja a haját, nagy turbánt hord (és gurdwárában jár). Némely dala – a szerzemények többsége a Rise Up című lemezén hallható – olyan volt, mint egy prédikáció. Maga elé dünnyögött, morgott ima.
Az élő legenda hangszerjátéka mindenesetre meglepett: a Hammond-orgona egyáltalán nem tűnt anakronisztikus hangszernek, hangja nem olyan volt, mint egy régi sci-fi filmben – mondjuk a Barbarellában – a fényorgonáé. Smith döcögősen, beletörődő melankóliával, szépen játszott.