Schiller: Ármány és szerelem / MŰPA, Nemzeti Színház
2009.11.05.

Schiller polgári szomorújátéka bő kétszáz év múltán is elementáris erejű színpadi mű, s a Nemzeti társulata jószerint minden helyzetben komoly játékerőt képvisel. Ezt a két pozitív felismerést köszönhettük Alföldi Róbert erőszakosan külsődleges, bizonytalan ízlésű rendezésének. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Középen
Középen: Hollósi Frigyes, Makranczi Zalán, Bánfalvi Eszter és Molnár Piroska
Ma már nincsenek Isten kegyelméből önkényt gyakorló fejedelmek és tisztességtelenségben megőszült udvaroncok, s persze erényes polgárok is legfeljebb csak módjával, az Udvar és a Város ellentétét pedig régente meghaladta a történelem, ám az Ármány és szerelem azért váltig megél a modern színpadon. A huszonhárom éves, „katonaszökevény” géniusz darabját ugyanis nem a történelmi aktualitás, nem a költői erő, de még csak nem is a nyelvi frissesség tartja fent (s így aztán a szomorújáték Vas István félszázados, s talán még Szenvey József reformkori magyarításában is csakúgy működne, mint Forgách András rokonszenvesen szikár, mai fordításában), hanem a hálás szerepeket és zsigerileg átélhető színpadi szituációkat teremtő drámaiság.

Ez a drámaiság savát-borsát az olykor szentimentális, olykor retorikus, ám a stilizálást és a szépelgést mindvégig mellőző dialógusokban adja ki, s ezt tudván, nem minden balsejtelem nélkül értesültünk arról, hogy az Alföldi Róbert által rendezett előadásnak stabil résztvevője lesz az Óbudai Danubia Zenekar együttese, s hogy Von Kalb udvari marsall karikatúraszerepében egy férfiszoprán fellépése várható. Igaz, a polgáratya, Miller foglalkozása kétség kívül muzsikus, Mendelssohn Skót szimfóniájának dallamai elbájolóak, s a játéktérre telepített zenekar és karmestere, Silló István felettébb változatos módokon alkalmazható (mint kommandírozott személyzet, résztvevő tömeg, körbebarangolható eleven díszlet és a melodrámai pillanatok aláfestője), azonban a felében-harmadában átgondolt rendezői ötlet ettől még zavaróan külsődleges marad, s idővel merőben problematikus, mit szépítsük, kínos pillanatok forrásává válik. A cselló hegyes fémlába legfeljebb egy bohózatban szerepelhet fegyverként, s ha a lelki egyensúlyából kibillentett Ferdinánd hegedülés helyett hisztérikus vezénylésbe kezd, az szinte menthetetlenül elidegenítő hatást ébreszt a nézőben, s ilyesformán eltávolít Schiller drámájától. Akárcsak Vásáry André (A társulat, Csillag születik stb.) szerepeltetése: a pletykák és a divat bűvöletében élő udvaronc szerepéből éppenséggel lehet allonge-parókás rokokó operaparódiát kerekíteni (bár voltaképpen mire is referál egy ilyen paródia 2009-ben?), csak hát így az érthető szövegmondás mellett a figura elemi hitele is veszteséglistára kerül.

Kulka
Vásáry André, Kulka János és Silló István
A színpadi szerepek eljátszását a legszerencsésebb színészekre bízni, ezt az erős vélelmet a fenti negatív példán túl egy sor pozitív példával is igazolhatjuk, lévén az előadást éppen a szereplőgárda első osztályú minősége menti meg a nézők és – legalább részben – Schiller számára. A színpadra léptével a karmesteri ülőhelyet rögvest elfoglaló Kulka Jánost (Von Walter miniszterelnök) ugyan a rendezői koncepció ordenáré, böfögő alakká fokozza le, ám a kiváló művész még így is a hatalomgyakorlás professzionalistájának bizonyul, s démoni gesztusaival egyszerre tűnik brutálisan érzéketlen politikusnak és rettentő apafigurának. A másik atyát a bemutató első perceiben jelentékeny indiszpozícióval megküzdő Hollósi Frigyes adta: színészi létezésének vaskos és józan realitása Miller muzsikus szerepének hajdani klasszikus megformálóival, Gózon Gyulával és Pécsi Sándorral rokonította. Básti Juli ritka önreflexióval körvonalazta, s tette plasztikussá a kegyencnő, Lady Milford szerepét, míg Hevér Gábor – mint Wurm titkár – kisstílűségében is közveszélyes intrikusnak tetszett.

A két ifjú szerelmes közül a Lujzát játszó Bánfalvi Eszter bírta jobban a gyűrődést: meglepően erős kisugárzása, kevés eszközzel is hitelt érdemlő játéka láttán csak még jobban sajnálhattuk a dráma nagyzenekari kiszerelését. Makranczi Zalán ugyancsak kiérdemelte rokonszenvünket, mindazonáltal a kormányfői sarj személyiségét felőrlő szenvedélyek paroxizmusát, s az ehhez rendelt ötleteket csak részben sikerült játékával elfogadtatnia.

A Danubia
A Danubia Zenekar, Bánfalvi Eszter és Makranczi Zalán. Fotó: Gordon Eszter (Forrás: Nemzeti Színház)
Az előadás utolsó negyedórájában a haldokló szerelmesek az ekkor immár jó ideje tétlen zenekar lábainál még kísérletet tesznek egy közösülés abszolválására, ám eme - kifinomult ízléssel éppenséggel nem vádolható - éca után elfogy a muníció, s így a jeles rendező alkalmasint legsajátabb eszközéhez, az allűrhöz nyúl. Wurm és a miniszterelnök felett ezúttal nem teljesedik be a végzet, ehelyett a Millerné kis szerepét alakító Molnár Piroska lép a színpadra, hogy zongorakísérettel elénekelje Mahler Gyermekgyászdalainak egyikét. S ez a csodálatos, minden porcikájában bűbájos színésznő persze fegyelmezetten teszi a dolgát: neki tényleg majdnem elhisszük, hogy ez az odabiggyesztett dal érvényesen lezárhatja Lujza és Ferdinánd bús történetét.

Vö. Nánay István: Zenébe zárva 
Zappe László: Elcsellózták 
Urbán Balázs: Pojácák, idióták és hisztérikák - sok-sok zenével 
Csáki Judit: Zene, zene, zene 
Nattán-Angeli Nóra: Csontszimfónia 
Molnár T. Judit: A szerelemhez halni kell 
Koltai Tamás: Szintén zenész 

Fordította: Forgách András, Rendező: Alföldi Róbert, Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes, Dramaturg: Vörös Róbert, Zeneszerző: Bella Máté, Szereplők: Kulka János, Makranczi Zalán, Básti Juli, Hevér Gábor, Vásáry André, Hollósi Frigyes, Molnár Piroska, Bánfalvi Eszter, Gáspár Kata, Közreműködik: az Óbudai Danubia Zenekar, Karmester: Silló István, Megjegyzés: nem részesült NKA-támogatásban