Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖNKÉNT ÉS DALOLVA

Ruhe – Muziektheather Transparant / Millenáris, BŐF 2009
2009. okt. 25.
Kollaboráns hollandok vallomásainak és Schubert dalainak különleges kevercse a Ruhe, a belga Muziektheater Transparant előadása. A dalokat a Collegium Vocale Gent tagjai énekelték. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Az együttes honlapján megtalálhatók az előadásról beszámoló neves német és angol kritikusok írásai: mindazok, akik Münchenben vagy az edinburghi HUB fesztiválon látták az előadást vegyes benyomásaikról adtak számot. A legmesszebb az Independent szakírója merészkedik, aki a kísérletet kudarcként írja el. A többiek rendkívül óvatosak, hiszen a téma nagyon kényes. A Schuberttel ellenpontozott vallomások azt hivatottak bizonyítani, hogy a gonosz banális: de ez az állítás – minimum Hannah Arendt óta – evidencia.  

Josse De Pauw
Josse De Pauw

A szövegek és a körmönfontan szerény színházi elemeket alkalmazó megvalósítás azt a látszatot keltik, hogy az előadás egyfajta csoportterápia, melynek mi is részesei lettünk: nem csupán azzal szembesít bennünket, hogy mily könnyű is behódolni egy szélsőséges ideológiának, de azzal is, hogy nem néztünk még magunkba elég mélyen, s nem számoltuk fel előítéleteinket.

A Schubert-dalokat kétszer szakítja meg színész közbelépése. Egy holland férfi és egy nő mesél arról, hogyan és miért lett fiatalon, önként és dalolva a náci párt tagja, és miként alakította döntése a háború utáni sorsát.

A koncepció atyja, a rendező Josse De Pauw elmondta egy interjúban, hogy a hatvanas években felvett interjúkból válogattak. Armando, a neves, költőként is ismert holland képzőművész (az Informelen csoport tagja), és Hans Sleutelaar készített holland háborús bűnösökkel interjúkat: mindkettőjüket meglepte, hogy a megkérdezettek milyen hétköznapiak voltak, hogy nem rítt le róluk az SS-tagság. A vallomásokat használta fel az Antwerpenben székelő, különleges opera- és zenés színházi bemutatóiról ismert Muziektheater Transparant. A címadó Schubert-dal, a Ruhe (melynek teljes címe Ruhe, schönstes Glück der Erde, magyarul: Nyugalom, a föld legszebb adománya) ugyanúgy idillt sugall, mint az elhangzó – ha jól számoltam – tíz dal mindegyike. Akár az estről (Die Nacht), akár borról és szerelemről, akár a táj szépségéről (Widerhall) szólnak: a többszólamú, a capella dalokat a Collegium Vocale Gent tizenkét férfi-énekes tagja adta elő, székekre felállva. De Pauw azért ültette a dalnokokat és a vallókat a nézők közé, mert közvetlenebbé akarta tenni az élményt. Az ő szavaival: „a cél az volt, hogy a nézők konfrontálódjanak a szövegekkel”.  S kétségtelen, a szövegekben van is valami nyugtalanító.

De Pauw mind az énekesektől, mind a színészektől eszköztelen, naturális és nagyon természetes megszólalást várt. Szögezzük le, Carly Wijs és Tom Jansen remek színészek: olyan természetesen álltak fel a Millenáris Teátrumban körben ülő nézők közül, mintha valóban egy csoportterápián lennénk, ahol vallaniuk kell elítélendő múltjukról. A nyugtalanító érzés oka, hogy különösen Carly Wijs monológjával, aki egy náci kórházban dolgozó nő élményeit osztja meg velünk, könnyű azonosulni, és azon kaphatjuk magunkat, hogy sajnáljuk, sőt megértjük őt. Vallomásában a hölgy egészen odáig elment, hogy kijelentette, sosem volt még olyannyira önmaga, mint az SS kórházában, és egész utána következő élete halvány annak a pár évnek az elevenségéhez képest. Nincs okunk megdöbbenni azon, hogy a hatvanas évekre is szélsőjobboldali maradt. Szinte könnyes nosztalgiával emlékezik meg találkozásáról Himmlerrel, aki számára jó ember volt, és nem érti saját börtönbüntetését sem (kilenc évet kapott). És azok, kérdi, akik Vietnamban harcolnak most, mennyivel különbek, hiszen az is igazságtalan háború; ők hősök mások szemében, míg mi, akik teljes szívünkkel a hazánkat szolgáltuk, árulók vagyunk.

Jelenet a Ruhe egy korábbi előadásából.
Jelenet a Ruhe egy korábbi előadásából

Tom Jansen egy olyan férfit alakít, aki megjárta a háborúk poklát, és a háború utáni életében már nem találta a helyét. Elbeszélése naturális és olykor a lehető leghétköznapibb ostobasággal megfűszerezett. Leginkább akkor az, amikor arról biztosít bennünket, hogy együtt érez a zsidókkal. Mindkét valló esete tipikus példa a kognitív disszonanciára.

Az idillt megéneklő Schubert-dalok elvileg a nyugtalanságot hivatottak erősíteni, de a szövegek valahogy nem elég erősek, nem keltik azt a kényelmetlen érzést a dalok kedvelőiben, hogy lám ti – akik olyannyira ellágyultok e Schubert-művek szépségén – lélekben szintén maradéktalanul képesek vagytok azonosulni egy nyomorult nővel, aki szívvel-lélekkel dolgozott a náci rendszer érdekében. Konklúzió: bizonyíttatott, hogy a gonoszság bennünk is ott lakozik. A gonosz banális.

Hát nem. Ennek bizonyításhoz sokkal nagyobb rafinériára van szükség. Így a Ruhe nem más, mint Schubert-dalok nagyon jó előadásban, monológbetétekkel.

A tizenkét énekes (kiknek többségét már hallhattuk, amikor Philippe Herreweghével látogattak el hozzánk) tökéletesen, tisztán, nyugodt tempókat választva énekelt; minden énekes, a basszusoktól a kontratenorig szikár természetséggel és erőteljesen formálta meg szólamát. A Collegium Vocale Gentből alakult ensemble a Ruhe végén a mindössze harmincöt éves flamand zeneszerzőnő, Annelies Van Parys Ruhe-variációit adta elő; egy atonális, kissé ligetis művet. Ekkor az énekesek már lemásztak a székekről és egy flamand idillt idéző kép elé, egymás mellé rendeződtek.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Mátrai Diána Eszter: Háború utáni csend?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek