A Trafóban elhangzó öt műből négy magyarországi bemutató volt, csak az első darabot, az 1976-os Most, Miss! címűt hallhattuk korábban hazánkban. Eötvös Péter a különböző alkotói korszakaiban született műveiből egy egységes darabot formált – a művek visszatérő motívumai, a jól kidomborodó zeneszerzői alkat, vagy másképpen a szerző mániái, allűrjei és modorosságai (mint a számos művére jellemző dialógusforma) az elhangzó részleteket egy egységes mű benyomását keltő kamaradarabbá, -operává kapcsolták össze. Az opera szereplőin – akár énekesek jelenítették meg azokat, akár hangszerek vagy hangszercsoportok – eluralkodik a hisztéria. Az a nyugtalanító benyomásunk támadhatott, hogy élethazugságaival leszámolni nem tudó emberek kétségbeesett erőlködésének tanúi lettünk: a monológoknak vagy párbeszédeknek tetsző effektusok nem érzelmek vagy állapotok lenyomatai, hanem a mániáinak kitett, szorongó ember belső – legbelsőbb – tirádái. A fények és a beállítások azt a benyomást keltették, hogy nem csupán egy színpadi show-t látunk, hanem a monológok, a hisztérikus sírásba fulladó párbeszédek és viták zenei-képi megjelenítését.

Jean-Philippe Wurtz

Az előadó, az Ensemble Linea a fényekkel és a hatáskeltés egyéb eszközeivel a darabok összetartozását, összetartását erősítette. Tulajdonképpen egy Eötvös-patchworkot hallhattunk. Az epizódok úgy lettek összefércelve, hogy láthatóak maradtak a varrásnyomok, de az est mégsem csupán egy Eötvös-koncert volt – még ha a cím, az E.öt, ezt is sugallta.

Mindegyik mű egy korábbi hosszabb kompozíció vagy kísérőzene átirata. Az első, a hegedű-szintetizátor szonáta, Samuel Beckett Zsarátnok című rádiójátékának zenéje. A kékesen lobogó háttér előtt egy férfi és egy nő ül, a nő hegedűvel, a férfi nekünk háttal, egy – ma már ósdinak számító – DX7-es Roland szintetizátor előtt. A tenger zúgását halljuk, hiszen a darab főhősét, Henryt a tenger zúgása inspirálja az emlékezésre: hangja nem megnyugtató, nem vízparti nyaralásokat idéz, hanem vízbefúlt apja halálát, együttlétüket feleségével, Adával. A hegedű első akkordjai fájdalmas, éles akkordok, egy párbeszédet idéznek fel, egy egyre jobban elfajuló, vitává torzuló dialógust, melyben a felek mindinkább elveszítik egymást, s végül már csak a magukét mondják. A frekvencia modulált szintetizátor szinte csak dünnyög maga elé, a hegedű – vagyis az Adát megtestesítő hangszer – elkeseredetten sír. Egyetlen egyszer hallgatnak el, amikor elhúz előttük egy motorkerékpár (csak a motorzúgást halljuk). Aztán folytatják, ahol abbahagyták, nem csillapodó dühvel egymás iránt. A megismételt kezdő akkord a darab végén hirtelen szakad meg. A parttalan vita nem befejeződik, hanem egyszer csak lezárul.

Mario Caroli

A következő színben mintha egy ajtó nyílna résnyire, egy csíknyi világos vonalon három kottaállvány. A leghátsó mögé áll Mario Caroli fuvolás, hogy eljátssza Eötvös klarinétra és szólófuvolára írt Shadows című – egyébként szintúgy karakteresen a dialógusformára épülő – művének mindössze csak a cadenziáit: előre haladva, az első kottaállvány felé. Eredeti környezetéből kiszakítva értelmezhető monológként a Cadenza.

De kétségtelen, e darab és az első között nehezebb kapcsolatot találni, mint a szünet előtti utolsó és az első között, hiszen az Octet Plus, a Zsarátnok részletére épül: Allison Bell annak szövegét mondta, énekelte el. A Sztravinszkij fúvós oktettjének összetételét idéző együttes a tér bal oldalán, félkörben ülve foglalt helyet, enyhe homályban, míg a feketébe öltözött énekesnő a hátsó, sötét fal elől lépett ki, és ült be a fénykör közepébe. A széken ülve recitálta a szöveget, a Most, Miss!-t (egy lovaglótanár zaklat instrukcióval egy fiatal lányt, aki végül nem bírva a vegzálást, kiborul). A zaklatók szerepében a fúvósok tündököltek. Az Ensemble Linea – vezetője, Jean-Philippe Wurtz Eötvös-tanítvány – kiváló együttes, a hangszeresek teljesítménye, különösen a fuvolistáé, lenyűgöző. Attrakciónak is beillik, olyan magabiztosan indítanak egy-egy hangot.

A második játékrész első száma a Három nővér részletének átdolgozása volt. Olga és Natasa – a reménytelenségig, a meg-nem értés csődjéig kifutó – párbeszéde. Olgát egy hegedű, egy zongora és egy klarinét képviselte. A Trafóban kiosztott műsorlap feltüntette Olga szövegeit, zárójelben hozzáfűzve, itt a hangszerek beszélnek. Allison Bellre e darabban mutatta meg, hogy ugyanolyan magabiztosan bánik hangjával, mint kísérői a hangszereikkel: vonyításai, sikkantgatásai megerősítették bennem, hogy a darab előadását inkább színészi, mint énekesi feladatnak érzi.

Reto Staub

Az utolsó műben a dialógus-elv nem érhető tetten (ugyanakkor ezt éreztem a legkiforrottabbnak). Ez a mű, a Sonata per sei a Cap-Ko (Concerto for Acoustical Piano, Keyboard and Orchestra) kamara-változata: átirat három ütősre, két zongorára és a már korábban is feltűnt, de most számítógéppel is kiegészült Roland szintetizátorra. A darab számos Bartók-művet idéz meg (és fel), többek közt a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára címűt, a kétzongorás szonátát és a Concertót is – kiváltképp ez utóbbit, már ami a Bartókra jellemző párhuzamos hangközmenetek használatát illeti. A kamaraváltozat a Cap-Ko fonákja: ott a szintetizátor szólaltatja meg a kopulákat, melyeket itt a két zongorás, Benjamin Kobler és Reto Staub. A zongoristák velünk szemben ültek, mögöttük az ütőhangszereket – dobokat, xilofonokat és más, csak az Amadinda koncertjein látott ütős csodákat – megszólaltatók. A robusztus műről lerítt, hogy Bartók-hommáge.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Molnár Szabolcs: Beszédes zenék 
Csengery Kristóf: Jelen és múlt 
Danczi Csaba László: Borzongatóan mélységes Eötvös