Mit várhatunk valakitől, akit Oscarra, Arany Medvére, BAFTA-ra is jelöltek a legjobb forgatókönyv kategóriában, de egyiket sem kapta meg?
Francis Ford Coppola az Empire magazinnak adott egyik nyári interjújában arról panaszkodik, hogy Hollywood mint olyan ma már nem létezik. Csak projektek vannak, amelyek pénzt termelnek, és ezeket a filmprojekteket mesterségesen állítják össze úgy, hogy azok minél több pénzt fialjanak. De hová lett a lélek a filmekből? – teszi fel a kérdést az idős mester.
 Jelenetek a filmből |
Paul Weitz és forgatókönyvíró társa, a többek közt Oscar-díjas Brian Helgeland a látottak alapján jól megtanulták az álomgyár leckéjét. A Rémségek cirkusza első ránézésre remek film: dinamikusan indul, szédületes látványvilággal, érdekes karakterekkel ejt bámulatba minket, csak aztán azon kapjuk magunkat, hogy unjuk az egészet, és akárhány hasa van a szereplőknek, úgy igazán nem lepődünk meg semmin. Merthogy az eleinte tényleg fordulatos cselekmény, és az eleinte sem túlságosan eredeti alapkoncepció lassan, de biztosan egyre laposabb meseszövéssel egészül ki. Az alkotók félúton mintha megriadtak volna attól, hogy itt valami újat, valami izgalmasat alkossanak. Megnézték inkább a Sam Raimi-féle gyalázatosan buta Pókember-filmeket, meg persze rákerestek a neten azok káprázatos látogatottsági mutatóira, majd elámultak és hagyták magukat sodorni az eseményekkel. A végeredmény meg csak egy kipukkadt rágógumi-horror.
 John C. Reilly és Chris Massoglia |
Adva van egy gimnázium, benne két barát. Egyikük a jófiú, neve: Darren Shan (Chris Massoglia), a másik fenegyerek, neve: Steve (Josh Hutcherson). A városba meg épp jön a cirkusz (amiről a film közben az a benyomásunk, mintha mindig is ott lett volna, na mindegy). A cirkusz nem az a szokványos fajta, hanem inkább az Elefántembernek való. A srácok a tanári tiltás ellenére el is mennek az előadásra, ahol sok furcsaságot látnak. A jegyárusok gnómszerű lények, a jegyszedő pedig, akiről később kiderül, hogy egyben a konferanszié és cirkuszvezető, egy baromi magas, kopaszodó kínai. És persze az előadás sem szokványos, például ott van a szakállas nő (Salma Hayek), az éhezőművész, meg a kígyóember meg a vasfogú néni a már említett kéthasú emberen kívül. Szóval ez tényleg afféle hamisítatlan szörnycirkusz. A fő attrakció egy bűvész, Larten Crepsley (John C. Reilly), aki valójában vámpír. Egy olyan vámpír, akit a fenegyerek egyből felismer és akinek van egy vörös-kék színű mérges pókja (ekkor jut eszünkbe először a Pókember, de elhessegetjük a gondolatot magunktól). A jófiú, egyben a történet narrátora, akiről már a nyitó képsorokban megtudjuk, hogy nemsokára halott lesz, belehabarodik a pókba és el akarja lopni. Csakhogy megzavarják és elbújik a vámpír szekrényében (eszünkbe juthat ezen a ponton Az arany iránytű kislánya, no meg rajta kívül megannyi kislány, kisfiú és szekrény és jogosan tehetjük fel a kérdést: ezért Oscar-jelölés jár?), hogy akaratlanul is fültanúja legyen egy beszélgetésnek, amelyben valamiféle háborúról van szó vámpírok és vérszopók közt. (A vérszopók megölik az embert, a vámpírok csak megkóstolják. Lásd még: Twilight-filmek.)
 John C. Reilly |
A néző ezek után egyre inkább kapkodja a fejét, merthogy az ellopott pók elszabadul, a fenegyereket megcsípi, aki tetszhalott lesz, a másikat meg félvámpírrá alakítja az álbűvész vámpír, hogy megmentse (mármint a félvámpír) a haverját, aki megsértődik (mármint a tetszhalott), mert mindig is vámpír akart lenni. És ez mind sokkal egyszerűbb, mint amennyire most tűnik. Mindeközben a Pókember-film utánérzés fokozódik: a fenegyerek átalakul vérszipollyá (figyelem: nem vámpírrá, vérszipollyá), bosszút áll a töritanárán és elrabolja a régi haverja családját. Szóval minden a szokásos.
 Forrás: PORT.hu |
Ami viszont figyelemre érdemes lehet, az a címszereplő, vagyis maga a cirkusz. Nem mintha nem lenne az is egy horror-toposz, ami ha máshonnan nem, Tim Burton Nagy hal című filmjéből lehet ismerős. De láthatóan sokkal nagyobb élvezettel ábrázolták a furcsa kompánia életét, mint amilyen flegmán, ötlettelenül a tinivámpír sorsának alakulását: nagy kár, hogy nem végig a farkasember, a majomfarkú lány meg a kis törpék történetét látjuk. És az mekkora pech, hogy Hollywood három olyan kiválósága, mint Willem Defoe, Salma Hayek és John C. Reilly közül csak az utóbbinak jut valódi szerep. Salma Hayek mint szakállas nő néhány viccesen évődős jelenet erejéig csodálható (meg kell jegyeznünk, hogy vászonbéli férjénél jóval emlékezetesebb vámpír volt az Alkonyattól pirkadatig néhány percében) és Willem Defoe briliáns öreg vámpírjának is csak rövid ideig örülhetünk. John C. Reilly persze jó, jó, de ez a ’mester megtanítja a friss tanítványának a trükköket, hogy aztán a végső küzdelemben azokat használja’, szóval mit mondjak, ezt megmenteni egymagának még John C. Reilly-nak sem sikerülhet.