A Műhely Alapítvány idén neves külföldi kurátorokat kért fel, hogy országuk táncfilm-felhozatalának legjavát elhozzák a Budapesti Őszi Fesztivál keretén belül megrendezett EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztiválra, s a vetítéseket követően közös vitára invitálták a válogatókat. Az egyes filmblokkok leginkább figyelemre méltó munkái következnek, a teljesség igénye nélkül.

Nora

Az USA filmjei közül – melyek összeállítását Deirdre Towers, a Dance Films Association művészeti igazgatója és a Dance on Camera kurátora végezte – talán Alla Kovgan orosz származású bostoni filmrendező és David Hinton brit rendező Nora című filmje a legérdekesebb, mely nem más, mint egy költői, táncos napló vagy éppen lírai önanalízis. A főszereplő – és egyben a koreográfus – Nora Chiumpare zimbabwei születésű táncosnő, aki gyerekkoráról és a tánchoz való viszonyáról tesz vallomást. A szülőföldjére – immár befutott táncosként – visszatérő Nora emlékeit (vagy inkább az azokhoz kötődő érzelmi lenyomatokat) intenzív és szenvedélyes táncjelenetekkel idézi vissza. Nem a múlt „objektív” rekonstrukciójáról van tehát szó: bár a helyszínek valósak és a szereplők egy része civil, mégis a legfontosabb, érzelmileg mélyen bevésődött fordulatok, élethelyzetek, vágyak, álmok megidézéséről, újraéléséről szól a film. A fikciós és a dokumentarista elemek a filmben éppolyan varázsosan keverednek, mint egy Márquez-regényben: lám, a táncban is létezik mágikus realizmus.

Az izraeli filmek közül – melyeket Avi Feldman, a Vdance programigazgatója válogatott – nehéz válogatni, annyi jó van köztük. Külön öröm, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy a Trafó az izraeli kortárs táncot illetően meghatóan naprakész: sorjáznak az ismerős táncosok. Az első a zseniális Iris Erez – akit  először a lenyűgözően eredeti és játékos Two Playful Pink című darabban láthattunk a Trafóban –, aki a Rehearsal Room koreográfusaként és főszereplőjeként tűnik fel Benjamin Freidenberg filmjében. Viharos féktelenséget, lehengerlő, szuggesztív varázst áraszt magából, ahogy ironikus kis balettruhájában, egy fehérneműre vett nejlon fóliából (pukipapírból) szabott jelmezben táncol, az anyag pedig a táncos minden rezdülését zizegve felerősíti, legapróbb, madárszerű rezzenését is hangsúlyossá teszi. Androgün szépségű, robbanékony, időzített bomba, nejlonzacskóban.

Winter Voyage

Másodszor a Winter Voyage-t, Yifat Gat filmjét érdemes említeni: szintén régi ismerősről van szó, Emanuel Gat koreográfus ezzel a darabjával már emlékezetes látogatást tett a Trafóban. A film egyrészt intim közelségbe hozza a kétszereplős darabot, látni engedi az arcokat, tekinteteket, másrészt röpke betekintést ad a bravúrosan kicentizett, másodpercekkel kánonszerűen elcsúsztatott mozgásfolyamokra épülő koreográfia próbájába is. A Narroweyes, Sirah Foighel Brutmann és Asaph Polonsky munkája és az Interior. Bar, Emanuella Amichai és Naama Nissim filmje rendkívül hasonlóak: mintha két verziót látnánk ugyanarra a témára. Az elsőben két, másnaposnak tűnő, bárszéken kuporgó nő kezd táncolni, fejjel lefelé lógva, lábukkal a pult felé kalimpálva, cigizve, italt lökve egymás felé, míg a másodikban ugyanez a feladat egy táncosra és egy táncosnőre vár. Ebben az esetben a kapcsolatteremtő gesztus egy kólásüveg odalökése, a környezet pedig egy sakktáblaszerű padlójú, piros műbőr bárszékekkel meghintett bár. A viszony igen gyorsan elfajul, a nő villámgyorsan dominává vedlik át és rövidesen a férfi fején tapos – mindkettőjük nagy megelégedésére.     

A görög filmeket Christiana Galanopoulou válogatta, a MIR Festival programigazgatója, szerényen hangsúlyozva, hogy náluk még (szintén) fiatal és forráshiányos a műfaj, bár az alkotók igen lelkesek. Valóban akadt két izgalmas darab, egyrészt a Nightmares – melynek koreográfusa Spiros Bertsatos, rendezője Gus –, másrészt a DowLove Euripides Laskaridis rendezésében. Az első, fekete-fehér film a hétköznapi cselekvéseket – reggeli felkelés, étkezés, stb. – forgatja át táncba rendkívül szellemesen. Az egymás után felharsanó ébresztőórákra felpattanó testek katonás ritmusa, a rögtönzött, fülsértő kés-villa-szimfónia, a pisztolyként előrántott hajszárító mind eredetien karikírozza a hétköznapok szürrealizmusát. A Dowlove-ban avatarok a főhősök, egy játékprogramban letölthető – tetszőlegesen öltöztethető, változtatható – virtuális karakterek, akiket a „való világ” letöltése után egy pályaudvari váróteremben ereszt össze az alkotó, hogy némi ügyetlenkedés után végre flörtölni kezdjenek. A kényszeres cselekvésekből, ideges tollászkodásokból alakul ki a koreográfia, melynek érdekessége, hogy két bolyhos, önállósult, pajzán sál is segíti a kapcsolatfelvételt.

Outside

A nagy-britanniai válogatásból – melyet Vicky Bloor, a South East Dance igazgatója és a Screen Dance kurátora állított össze – Sergio Cruz negyedórás rövidfilmjét, az Outside-ot emelném ki, mely alaposan kitágítja a táncfilm fogalmát. Pekingben járunk, ahol az a természetes, hogy a fiatalok és idősek egyaránt a zene, tánc és mozgás számtalan szabadtéri/utcai verziójának hódolnak napi rendszerességgel. A rendező végeredményben nem tesz mást, mint megkísérli bemutatni a színes hagyományt. Békésen egymás mellett élnek a legújabb divatsportok és a tradicionális mozgásformák: látunk tai-chi-t a szabadban idős emberektől, spontán kórust az utcán, rongylabdával dekázó férfiakat, sőt a Macarenára együtt mozduló, középkorúakból álló, táncoló tömeget is. Az utcák, a parkok, megállók, terek mintha külön életet élnének: minden köztér nyüzsgő és élénk, hajnaltól egészen késő estig. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.