 |
A Space tagjai, a Hollandiában elő Luc van Loo és felesége, a magyar származású Ardai Petra módszere egyszerű: olyan őszinte, gyermeki kíváncsisággal végeznek kísérleteket, mint a világra rácsodálkozó, elhivatott tudósok. Témáikat önmagukban keresik, kételyeiket és kérdéseiket anélkül osztják meg a közönséggel, hogy exhibicionizmusuk zavarba ejtő lenne, hiszen saját történeteiken keresztül olyan jelenségeket vesznek szemügyre, melyek minden nézőt foglalkoztatnak. Az Emlékmű a jelennek az egyén, a történelem, a történelmi események színteréül szolgáló közterek és az emlékezés bonyolult viszonyát vizsgálta. A tavalyi LOW Fesztiválon nagy sikert aratott Holland cunami, miközben komolyan és komolytalanul vett nemzeti karakterológiát rakott össze hollandokról és magyarokról, lényegi kérdéseket vetett fel a hovatartozásról és a befogadásról.
 Ardai Petra |
A hasonló témákat boncolgató Place Where We Belong című előadást a PLACCC eseménysorozatának keretében láthatta a magyar néző. A helyspecifikus fesztivál célja, hogy újra felfedeztesse, friss szemmel láttassa Budapest utcáit és köztereit. A Space előadásán a Kálvin tér titkai tárulnak fel: a Hotel Mercure bárjának üvegfala előtt ülünk, és a lábunk előtt hever az egész tér, melyen járókelőként többnyire csak átsietünk. A korábbi előadások során Luc már felfedezte a terepet, most kamerájával (melynek képét az üvegfalon elhelyezett kis képernyőkön láthatjuk) ráközelít az irodaház egyik ablakára, ahol mindig ég a villany, s amely mögött egy ízben elaludt a túlórázó alkalmazott; megmutatja azt a sínpárt, melyen mindig elesnek a biciklisek; s a taxist, aki mindig a hotel előtt várakozik.
Ezután Luc összekapcsol minket a járókelők között elvegyülő Petrával, akire kamera és mikrofon van erősítve: a képernyőkön most az ő szemszögéből, az ő kommentárjait hallgatva figyelhetjük a Kálvin teret. Pontosabban választhatunk, hiszen maradhatunk saját szemszögünknél, a madártávlat perspektívájánál is, melyben Petra hol a hotel bejáratánál, hol a villamosmegállóban vagy az aluljáró lépcsőjénél felbukkanó, kicsiny pont. Ez a fajta, többszempontú nézői pozíció egyébként az egész előadást jellemzi, mely igyekszik többdimenziós képet alkotni a világról.
 |
Az egyik dimenzió a házaspár felvételről hallható, naplóformában előadott, személyes története, mely Petra örökké változékony és törékeny viszonyát mutatja be a ki- és a bevándorlás országaival. 1989-ben szinte könnyű szívvel hagyta el Magyarországot Luc kedvéért, s miután beilleszkedett a holland kultúrába – avagy a hivatalos fogalmazásmód szerint a pozitív bevándorló kategóriájába került –, gyermekének születésekor kezdett el fészkelődni benne kitörölhetetlen magyarságtudata. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy kislánya magyarul is megtanuljon, amit a környezetében lévő emberek egy része fölösleges hóbortnak tekintett. A Theo van Gogh-gyilkosság után megromlott közhangulatban, az apadó tolerancia országában Petra még inkább idegennek kezdte érezni magát. Így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha Magyarországra költöznének.
Eddig a személyes, fiktív keret, s itt szól közbe a dokumentumszínház, a magyar valóság: az előadás során Petra villáminterjúkat készít a Kálvin tér járókelőivel, s megkérdezi őket, hogy szerintük érdemes-e visszaköltözni Magyarországra. Az interjúalanyok – egy biztonsági őr, egy nyugdíjas néni és egy műszaki egyetemista – mind a megélhetés és az elhelyezkedés szempontjából közelítik meg a dilemmát: rögtön azt kérdezik, hogy mi Petra és Luc foglalkozása. A megszólított járókelők természetesen saját szemszögükből, saját történeteiken, sérelmeinken és politikai hitvallásukon keresztül elemzik a helyzetet, így hallunk hollandiai telephelyű, lengyel cég által becsapott magyar munkavállalóról, utálkozó szomszédos országokról, örökké vesztes és mindig túlélő magyarokról… Elemeiben előadásról előadásra változó, nem reprezentatív (kór)kép a magyar valóságról.
 Forrás: PORT.hu |
Az interjúk során Luc folyamatosan tartja a kapcsolatot Petrával, s kettejük kommunikációjából, (ki tudja mennyire fiktív) évődéséből ízelítőt kaphatunk a magyar és a holland nemzeti karakterológiából is. Luc képviseli a laza és optimista nyugat-európait, míg Petra hozzá képest görcsös és paranoiás. Két interjú között arról beszélgetnek, hogy Petra mit csinál rosszul – Luc szerint negatív kisugárzása van, és beszélgetésindítónak akár az is elég lenne, ha megjegyezné, milyen szép az idő. Petra szinte durcásan, önmagát beteljesítő jóslatként demonstrálja, hogy az efféle próbálkozások sehova nem vezetnek Magyarországon.
Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt az előadást összehasonlíthattam a Place Where We Belong Hollandiában látott változatával. Rendkívül érdekes és meglepő volt azt tapasztalni, hogy míg Utrechtben teljes mértékig külső megfigyelő maradtam, a Kálvin téren, itthoni terepen szinte kényelmetlenül éreztem magam ebben a voyeur-pozícióban. Az interjúalanyokat sokkal inkább hozzám tartozónak éreztem, így – még ha gyökeresen eltérő véleményen voltam is –, mintha engem értek volna tetten.
Mintha – magyarként, Budapest lakójaként s a Kálvin tér egyik lehetséges járókelőjeként – felelős lennék mindazért, ami a beszélgetések során elhangzott.