A választott vers olyan áttetszően tiszta és világos, hogy szinte titokmentes. Pontosabban: a titok nem a közlendőben, hanem a közlés mikéntjében, a kifejezés eredetiségében és erejében rejlik. Kétségbeesés és pislákoló remény, gyötrelem és szinte hallucinatív elvágyódás nyíltan és őszintén tör felszínre az akkorra már lelkileg és fizikailag is megnyomorított költőből.

Jelenetek az előadásból

És úgy tűnik nincs titok Juhász Kata lényegében versadaptációra berendezkedett, a szöveget többé-kevésbé végig szemmel tartó szólójában sem. És nem azért nincs, mert a költemény túl konkrét és szókimondó, hanem mert a koreográfus, még ha meghempergeti is artisztikumba, javarészt e konkrétságot (menetelés, földre esés, ábrándozás, méhzümmögés, elmagányosodás, kétségbeesés stb.) teszi az előadás tárgyává a kifejezés eredetisége helyett. Mindaz, ami elmondva-olvasva roppant erős és azonnal hat (ti. a vers), az mozgás- és videóművészetileg majdhogynem szisztematikusan lejárva – így, ebben a formában –, bizony erővel és önálló gondolattal kevéssé feltöltött illusztrációkísérlet csupán.

És ezen a Juhász Kata és csapata által rutinszerűen elvégzett átkódolási technika sem változtat számottevően. Sem az, hogy az illusztráció jobbára elvont, sem az, ha stilizációba megy át. De még az sem, ha bekopogtat az absztrakció néhol – mert a vershez való feltétlen ragaszkodás automatikusan térdre kényszeríti a koreográfiát.

A darabnak dramaturgja is van Szépvölgyi Viktória személyében, s bár sok kortárstánc-előadásra ráférne értő dramaturgiai beavatkozás, szerepe itt inkább akadálya a témától való merészebb elrugaszkodásnak. (Táncelőadás dramaturgjának lenni egyébként igen speciális feladat: más hozzáállást, gondolkodásmódot, színpadi látást kíván, mint egy prózai mű esetében.) A csak Juhász számára létező Radnóti-élmény önálló megfogalmazásához, személyes energiáinak látványosabb mobilizálásához talán szerencsésebb lett volna nagyobb távolságot tartani a verstől, vagy jobban elvonatkoztatni tőle, feltéve, ha a koreográfust nem az alkalmazott művészet, hanem egy szerzői mű létrejötte érdekli. Így viszont az történik, hogy amit a vers mindennél egyértelműbben felkínál, az így vagy úgy, de biztosan le lesz ütve a darab során.

A játékhoz két termen átfutó, hosszú, fehér pást jelöl utat, amit a táncos oda-vissza többször is megtesz. Juhászon sötétkék férfizubbony és nadrág. Haja szemébe lóg, szinte rejtőzködik. A darab eleje kimerevített mozdulatokba dermedt vagy kevés mozgásos jelenlétbe zárt képből áll. Mintha vaku villanna egy tábori igazolványképhez, először szemből, majd mindkét oldalról profilból világítják meg hirtelen a táncost. A pást fölé magasodó boltíves átjáró oszlopait nem szavak, mondatok, hanem vetített írásjelek nyüzsgik be, finoman utalva a kimondhatatlanra, a versben dúló indulatok kikiabálhatatlanságára.

Aztán a táncos nekiindul, egyenes derékkal, katonás léptekkel halad, majd kifordul a pózból, és lazán a földre esik. A mozgássor a leírtaknál persze elvontabb, de világosan értelmezhető. E szekvencia, mint Steve Reich előadást kísérő Sextettjének repetitív zenei motívuma, ismétlődik, bonyolódik, változik, és később is visszatér, miközben a teljes mozgásanyag részben az ilyen kötött, többnyire a vers hangulati-jelentésbeli tartalmához kapcsolódó mozdulategyüttesekből, részben a kötött részeket egymásba fűző spontán, improvizatív, laza, leginkább a földön zajló, absztrakt mozgásokból tapasztódik össze. S bár az előadás alatt rendszeresen felbukkanó vetítésnek is vannak elegáns pillanatai – ilyenek például a táncosra vetített, annak mozgását absztraháló lila fénycsíkok -, mégis az animált hátterek tematizálják leginkább a koreográfiát.

Forrás: PIM

Két didaktikusra sikeredett megoldását emlegetném csak fel, mindkettő a vers (és az előadás) második feléhez kötődik, amikor is a költő elvágyódását egy nyárvégi idilli kép megidézésével festi le. Nos, Korai Zsolt itt mint egy impresszionista festő, zöld lombkoronát idéző fényanimációval önti le a pástot, ahol a versbe foglalt „béke méhe” is valóságosan „zöng”, sőt még kondenzcsíkot is húz maga után. A másik pedig, amikor a mozdulatlanul hanyatt fekvő táncosra, mint az emlékezés sárguló falevelei, Radnótival kapcsolatos vagy kapcsolatba hozható animált fényképek hullanak. A versnek ezen ábrándozós részét interpretáló mozgás egyébként meglepően elemelt, csintalan, szinte vidám.

Merthogy, mint az előadás utáni beszélgetésen elhangzott, ez a vers az alkotók szerint alapjában véve nem pesszimista. Anélkül, hogy döntőbíró kívánnék lenni e kényes és mélyebb elemzést igénylő kérdésben, megjegyezném, hogy a versben használt, „Ó, hogyha hinni tudnám” kifejezés azért nem mondható túlzottan bizakodónak.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Radnóti Év gyűjtőlapon olvashatják.