Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINYILVÁNÍTÁS

Donny McCaslin trió / New York JazzGödör
2009. okt. 6.
A három koncertből álló sorozat első estje után sokat várhatunk a további koncertektől. A tenorszaxofonos Donny McCaslin triója a jazzélet központjának egyik legfontosabb formációja. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Donny McCaslint – az ifjabbikat, hiszen apja is zenész, vibrafonos – a tekintélyes jazz magazin, a Down Beat tavaly a legfényesebben tündöklő ifjú csillagnak választotta. Ő az egyik legismertebb session-zenész, szinte valamennyi nagy öreg és ismertebb tehetség lemezén fújt már. Játszott együtt Pat Methenyvel, és tanárával, Gary Burtonnel is. A Maria Schneider Orchestrával felvett Concert In The Garden című albumon nyújtott kiemelkedő teljesítményéért négy éve Grammy-díjat is kapott, a Legjobb Dzsessz Hangszeres Szóló kategóriában.

Donny McCaslin Trio
Donny McCaslin Trio

A pesti Gödör nagyon hasonlít a New York-i játszóhelyekre, különösen érdekessé a nézők feje fölötti víztükör teszi, egyébként azonban elég szűk, a mennyezet túl alacsonyan van ahhoz, hogy a hangzás kifogástalan legyen. Tulajdonképpen majdnem ideális helyszín lehetne egy a nagy New York-i klubok sztárjait felvonultató fesztiválhoz, ha nem lenne olyan hangos a kávéház részlege: a folytonos zsibongás, kanálcsörgés, nevetgélés olyannyira zavarta a játszókat, hogy a dobos, Antonio Sanchez nem egyszer megállt, és hátranézett a pultosokra, a biztonsági emberekre, hátha valaki hajlandó tenni valamit az alacsonyabb háttérzaj érdekében.

A Donny McCaslin Trio egyedi és érdekes felállású: a többszörös Grammy-díjas Sanchezen kívül McCaslinnal Scott Colley játszott még, bőgőn. E felállás azért furcsa és szokatlan, mert a trióban nincs akkordhangszer. A bőgős és a dobos nem akkordokat játszott Donny McCaslin szólói alá, hanem külön futamokat, vagy pedig mindketten csak a taktust verték.

Donny McCaslin
Donny McCaslin

A Declaration a szaxofonos szerző kislányának és kislányáról szól – olvasható egy Donny McCaslinnel készült interjúban. Ha valamit, akkor azt akarja kinyilvánítani, hogy milyen jó gyermekként élni. Azt akarja megmutatni – mondta Donny McCaslin – az improvizációkkal, hogyan fut, rohangál a kislánya, hogyan éli meg a játékot. Hogy a gyermekkor önfeledtségéhez hasonló állapotba, legfeljebb ha a zenélés közben kerülhetünk. Ebből következően az album dalai közt nincsen lassú témára épülő, melankolikus ballada, és az egyéb Donny McCaslin-lemezeket jellemző soul-dalokból is csak egy akad. Inkább jazz-rock album ez, mint free jazz. 

Több dal, így a másodikként felcsendülő Fat Cat, vagy az Uppercut, egy gyerekdalszerű témára épül, tehát egy legfeljebb négy hangos, könnyű és vicces alapra, amire Donny McCaslin durva, hosszú futamokat fúj. Nagyon hosszan ki tud tartani egy hangot, és nagyon éles, érdekes hangokat rögtönöz, de ezek a hosszan kitartott hangok, szemben Miles Davis vagy John Coltrane hosszú hangjaival, mindig tartanak valahová (olykor kifejezetten: deklarálnak). Mindig egy teljes – előre megszerkesztett – kompozíció illúzióját keltik az improvizációk is. Vagyis, bár el kell ismerni Donny McCaslin tehetségét, magabiztosságát, lehengerlő játéktudását, nem borzongatott meg, nem nyűgözött le igazán. Ez a fajta játék az értőknek, a hatásokra vadászóknak szól, azoknak, akik próbáltak vagy tudnak szaxofonozni. Inkább hatott büszkélkedésnek, mint provokációnak, vagy netán a leírtakat kifejezni szándékozó eszköznek a 2nd Hour hosszú és kegyetlenül nehéz improvizációja.

Az együttes tagjai a vezetőhöz hasonlóan lenyűgözően játszottak. Különösen Antonio Sanchez, aki még McCaslinnál is tekintélyesebb hírű zenész. Olyan hidakat ütött, amilyeneket még senkitől sem hallottam élőben – pláne nem egy ilyen kis koncertteremben. Szólói szabadabbak voltak McCaslin szólóinál.

Dresch Quartet
Dresch Quartet

A koncert utolsó két, jazz-rockosabb számában McCaslinék már nem csupán elkápráztatták a nagyérdeműt, de ezekben mintha tényleg benne lett volna az üzenet: a jazz öröme hasonló az önfeledten játszó gyermek öröméhez. Néhány hangot McCaslin úgy engedett itt el – a Rock Me című számban – ahogy egy kisgyermek engedi el az apja ujját, amikor meglát valamit, amit mindenképpen közelről is meg kell néznie.

A New York JazzGödör sorozatban az amerikai fellépők előtt, mindig fellép egy magyar együttes is: október 5-én a Dresch Quartet játszott. Dresch Mihály együttesének játéka érzelmekben sokkal gazdagabb volt, mint a McCaslin vezette trióé. A népzenei alapokra épülő szólók jobban működtek, mint a rock alapokra épültek. Dresch Mihály szaxofonon és tilinkón játszott, Lukács Miklós cimbalmon; a bőgős Szandai Mátyás és a dobos Baló István kísérte őket. Mivel nem ők voltak az est főszereplői, játékukat méltatandó elég talán csak annyit: ha volt ennek az estnek igazán szép és emlékezetes pillanata, akkor Lukács cimbalmozása, furcsa effektjei – ahogy meghúzta az ütővel a húrokat – és Dresch Mihály szegedi népdalra improvizált szólója volt az. Játékuk nem intellektuális volt, mint az utánuk következő trióé, hanem érzelmes, és szemben a lehengerlően játszó New York-iak játékával, színekben és árnyalatokban gazdag.   

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek