PÁRDUCISTEN, KEGYELMEZZ!

A szeánsz nyolc húszkor veszi kezdetét. Súlyos gyertyák lobognak a félsötétben, a földdel beszórt kifutón mezítlábas, csaknem fedetlen felsőtestű fiúk-lányok hajladoznak átszellemülten; egyikük zöld ágat lenget a feje fölött. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Később tüzek gyúlnak, vizet permeteznek, betolnak egy jókora aranyszobrot is. Csak a Másik Világ, az a bizonyos, nem bír megszületni.

A múltba képzelt jövő képei randevúznak Pintér Béla színpadán az őselemekkel, egy elképzelt szektasztori fantasztikumba hajló, széttartó rituáléja próbál egybeolvadni másféle dimenziókban fogant mélyrepüléses, ironizálóan sültrealista életszilánkokkal, szkeccsekkel. A hosszú kifutót lelátószerű nézőtérbe süllyesztették, szélén kacskaringós rézcsöveken mikrofonok lógnak, azokba búgja elmélyített férfihangján jövendölését a Tanító a Három Róka elkövetkező országlásáról. De egyelőre még párduchonban vagyunk, ha igaz, ahol is Párducisten törvényei s helytartói uralkodnak a halandók cselekedetei fölött.

Pintér Béla az előadásban

A játékszimbolika, megszüntetve-megőrizve, Noé bárkájának nagyvadjaiból válogat: Medveország és Leopárdia lakói egy idő után szükségképpen Rókaistenség fennhatósága alá kerülnek. Mákonyos, sűrű, vastagon zubogó vagy lágyan szivárgó zenei szólamok vonják lebegő-hangzó keretbe, s emelik szünet nélküli szertartássá a groteszk rituálét: az elektromos orgona futamai mély zengésű vonósok (fidulák) telt akkordjaira felelgetnek, dobok, dudák replikáznak.

Pintér előadásai majdnem mindig a zene dramaturgiájára épülnek, s abból képeznek erős és masszív játékszövedéket. Most is; csakhogy a szilárd zenei talapzatra ezúttal papírmasé-matériából összetákolt, toldozott-foldozott, ezerfele széttartó szüzsé épül, amely inkább mutatkozik változatos anyagú és színmintájú szőttesnek, mint apró játékdarabkák kirakós puzzle-jának. A jövő emlékképei között feltünedeznek itt az Ókori Harmadik Világháború utáni világrend víziói éppúgy, mint egy eljövendő, szigorúan szabályozott kasztosodott életforma és uralmi rendszer létezéstechnikái. Sokféle verbális szólam hangzik föl a zenei futamok közé illesztve, sokat birkóznak, dulakodnak a játékosok a laza talajon, míg végül eljutnak a mikrofonállványhoz, hogy eljajonghassák aktuális bánatukat, összegezve az eszmei mondanivalót.

Enyedi Éva

A sci-fibe tartó szürreális történet aztán hamar „padlót fog”, mikor is a mitikus Tanító (Pintér Béla) átvedlik „valódi” iskolai tanerővé, aki, úgymond, egy osztálykiránduláson diáklányi erőszaktétel áldozatául esik. A tanerő párja (Enyedi Éva), kell-e mondani, ezt módfelett nehezményezi, kiváltképp, hogy a férfi azóta nem teljesíti házastársi kötelezettségeit sem. A férj utóbb azzal védekezik, hogy egy másik leánynebuló (Szamosi Zsófia) szemmel verte, aki egyébként szerelmes belé, s a kurzuszáró búcsún vadul lesmárolja. Egy másik, testesebb tanító, a főpap (Thuróczy Szabolcs) – e világ Atyaistene, tizenhat éve magányosan élő férfiú, akire nem írt elő szigorú cölibátust a megfelelő istenség – szintén bepróbálkozik a lánynál, ölébe ülteti, intenzív testi masszírozásnak veti alá, de a leányzó nem áll kötélnek, köszöni a megtiszteltetést, de mégsem akarna elvonulni az oltár mögé az atyával. A főbenjáró vétkeket szigorú vizsgálat és büntetés követi Párduchon törvényei szerint, a tanárára szemet vető vétkező leányzót pellengérre állítják, nyakába „Mocskos vagyok” feliratú táblát akasztanak, megdobálják földdel, sárral, fejébe hegyes bohócsipkát illesztenek.

Jelenetkép, középen: Quitt László

A bűnös gondolatokat tápláló Tanítót pedig testi-lelki megtisztításnak vetik alá, szamártejes (?) bélmosást kap, történetesen a színpadra tolt, hatalmas Buddha-szerű aranyló Párducistenség oltárába buktatva, ami után vadul spriccelve-sugározva távozik belőle a fertőzött tartalom. Mikor a Tanító csupasz karjaira vaskos kesztyűket húznak, s az egyik beavatott végrehajtó öngyújtóval szerencsétlenkedve próbálja lángra lobbantani a bolyhos textíliát (ami a dolgok rendje s módja szerint végül lassacskán meggyullad), már sejteni lehet, tüzes-lángcsóvás mutatvány következik, megint csak a gondosan világított félig sötét térben. Csak most nem oroszlán ugrik tüzes karikán át, mint jobb cirkuszokban illik, hanem alternatív rituálét celebrálnak, mintegy a megtisztulás aktusát szimbolizálva a hívő beavatottaknak s az alkalmi beavatandóknak.

A masinéria hibátlanul működik, a szertartás vizuális-akusztikai kompozíciója kidolgozottnak mondható, csak épp a gondolati tartalom marad most roppantul sekélyes illetve zűrzavaros. Pintér sokszor kipróbált és legjobb előadásaiban robusztus víziókat és élesen szatirikus tartalmakat csillogtató formai eszközei most külsődleges applikációként fityegnek a konfúzus matérián. A zenei háttér (Kéménczy Antal originális muzsikája folkelemektől világzenei kádenciákon át Depeche Mode-futamokig terjed) most is elsőrangú és elvarázsoló, a sprődebb gesztikus és verbális poénok némelyike most is robban, csak épp az összhang hiányzik a nagy apparátust mozgósító, intenzív erőbedobással létrehozott kompozícióból. A katolikus liturgiából felcsippentett eszközök példának okáért úgy funkcionálnak, ahogy a nagy könyvben írva vagyon, a háromágú ministránscsengő csengettyűzése rendre áhítatot teremt, egy lóbálós füstölő is előkerül – a tömjénfüstöt hiányoltam, ha már. Sebaj, van helyette cigizés (fölfelé tekergő füstcsíkokkal), szivarfüstillat s egyéb anyagszagok, bőven. Meg unalom is, mértékkel.

Jelenetkép. Forrás: PORT.hu (Fotó: Martincsák István)

Mi van még? Öt zenész (Kéménczy Antal, Veér Bertalan, Nyíri László, Szabó Zoltán, Pass Andrea) ihletett és fegyelmezett együtt-zenélése, amitől olykor az (ál)szektások is erőre kapnak, átmennek zöldszektába, vagy a Globális Katasztrófa utáni világállapotba. S persze Benedek Mari szokásosan szuggesztív, „beszédes” és látványukban is sugallatos jelmezei, amelyek már-már képesek eljátszani a közepesnél gyengébben megírt, összekompilált történéssort. A záró kép forgószínpadán három bájos, rókafejű lány ül egymás mellett, némán-mozdulatlanul szemlélve a kusza romhalmazt, mely az események után maradt – s vizslatva bennünket, a tribünön ücsörgőket. A tág asszociációs mezőt nyitó pompás élőkép mintha csak az evidens igazságot nyomatékosítaná: a meglelt ötlet, vízió s gondolat elé darabot kellett volna írni.

A párhuzamosok, mint tudjuk, a végtelenben találkoznak.

Huszonegy harmincötkor levegőhöz jut, ki ott járt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja. 

Vö. Tarján Tamás: Légüres tét 
Ugrai István: Rókák, medvék, párducok 
Herczog Noémi: Párhuzamos történet
Csáki Judit: Két történet 
Koltai Tamás: Zenés neoprimitív