A nyitó írás, Jankovics Józsefé, kijelöli, mire vállalkozott a szülőváros, Szekszárd, illetve a kiadó, az ottani Illyés Gyula Megyei Könyvtár: „…arra a kérdésbokorra ad egyfajta választ e könyvecske, miként van jelen a 20. század egyik legfontosabb alkotójának-gondolkodójának életműve a 21. század első évtizedeinek irodalmában”. A – részletezve – legalább nyolc-tíz irányba nyújtózó kérdésbokor ágaira tudhattak legkevésbé rátelepedni az egyetlen tömbben, ciklikus osztás nélkül felsorakoztatott szövegek (versek, esszék, novellák, emlékezés, meditáció, műelemzés, szösszenet), melyeket – a Fekete Sas Kiadó képviseletében, felkért szerkesztőként – Székely Sz. Magdolna rendezett laza egységbe. A sokszínűség mindenesetre örömteli, és a legjobb szemelvények végül is magukhoz mágnesezik a szokványosabbakat, ide nemigen illőket. Jómagam például nemzedéktársi ráismeréssel követtem Szkárosi Endre „eszmélkedéstörténeti emlékiratának” iskolai beszámolóját (konfliktus az orosztanárral stb.), de ennek az Életfiai címen – a babitsi Halálfiaira való rájátszáson – kívül nincs kötődése a gyűjteményhez.
Mint várható, az uralkodó szólam a tisztelgő felsőfok, az elragadtatott ünneplés. Ettől még az egyes textusok lehetnek kiválóak, de az összképben kissé sok az eufóriából, a nagy szavakból. A hatalmas sodrú Babits! Babits!-ot író Juhász Ferencet szívesen faggatnám: a rajongás túlzása-e vagy tény, hogy diákként, kereskedelmi iskolás korában, mint írja, „kívülről tudtam Babits Mihály minden versét”. Tisztelem Kornis Mihály közelítését – kiderül: édesanyja szóhasználatában Babits neve „fogalom” volt; „megvesztegethetetlenül nemes lélek; valaki, aki tudja, mit szabad és mit nem”, a költő versei pedig „tökéletesek”, a Jónás könyve „e fokon is jóval túl emelkedő”. Kornis keserű jelenképbe futó komoly töprengése (mely napjaink No 1 magyar poétáját, „az egyetlen haza legnagyobb költőjét” is megnevezi Tandori Dezső személyében) természetesen attól még szuverén hitelű marad, hogy Babits etikai tökélyére kortársainak egy hányada a legkevésbé sem esküdött, lírikusi nagyságát pedig – mások mellett – olyan mai utód vonta kétségbe nemrég kemény szavakkal, mint Marno János.
Szőcs Géza feladatokat vázol (Babits – adósságok, tartozások, restanciák, megírandók), Kukorelly Endre szavai (10 [Vagy majdnem] kedvenXc versem) a 20. század legszebb magyar verseit kereső A teremtmények arca (2003) című érdekes vállalkozás környékéről érkeznek, Móser Zoltán nyomozása („Mikor kezdődik a Bartók?”) – Gál István nyomán – Babitsék házi gyármányú Bartók-lemezgyűjteményéről szól, a költő és a zeneszerző találkozásainak rekonstruálásán fáradozva. Rába György jelenléte nélkül nem lehetne teljes egy évfordulós Babits-idézés: az Ádáz kutyám elemzése szerepel tollából. Géczi János (Honvágy a Paradicsomba) a Hatholdas rózsakert című Babits-prózát iktatja nagy tudományos és írói programjába, A rózsa és jelképeibe.
Az antológiában legtermészetesebben a költők, a versek találták meg helyüket. Lator László még jócskán a 20. században (1983-ban, a centenáriumon) keletkezett költeményét (Ahogy leghívebb mesterünk tanítja) nem lehetett nem beválogatni. Erős mű – szerkezetére, dallamára, jelzőismétlésére sokat bíz – Zalán Tibortól az Ezüst szarkofág, mely ebben a színben leli meg a híres Fekete ország feketéjének szín-párját, fonák-színét, az „ezüst pálcával intett zenék” prosperói diszharmóniáját: „horizonton elmerült ország / fák a földben melyek égben hozzák / ezüst gyümölcsük és a kövek / melyeken ezüst bogár gyűjtöget // halált magába és a tornyok / ezüst lepedék párnán a foltok / maszk és víz ezüst homály / az egész hangos béna karnevál // mind a homloka mögé dereng / s szarkofágot dermeszt fölé a csend”. Általában is a Babits-ünnepben bujdokol valami gyász, önostorzás, meakulpa – s ez a legfelemelőbb benne. Tóth Krisztina finom névpanoráma-szonettel veszi körül „a hegyi költőt” („Arany színek”, „Ady a nagy zsarátnok”, „Nemes Nagy dolgot”, „J. A. szájából érdes volt az élet, / Petri szájából szép volt a pimasz”), Vass Tibor a Gyónás könyvével tényleg a mából zuhanórepül rá a tárgyra. A legtöbbet mégis – a Babitsolásban – Farkas Árpád két strófájának két-két záró sorpárja, a fokozó egyedi szóalkotás talányos játékossága pecsételi a tisztelgő kötet lapjaira: „…ősi verslábak rugdalnak talpra állni, / ha nem fogunk még kissé babitsmihályni?”; „…nem fog a magyar szó lábujjhegyen járni, / bár jó volna kissé megbabitsmihályni”.
Vö. Babits koszorúi / Vári György beszámolója a könyvbemutatóról