Kovács András Ferenc |
Nem rejtvény a cím, legalábbis azoknak nem, akik már fél héttől ott tömörültek az Új Színház előcsarnokában, ahol mellesleg a színház teljes vezérkara gardírozta a látogatókat, kísérte a megannyi illusztris vendéget először is a büfé irányába. Mintha valami elitklub legzártabb körű rendezvényén lettünk volna – holott a pénztárban még közvetlenül a kezdés előtt is lehetett jegyet kapni, kemény ötven forintért.
Jól megtöltöttük a nézőteret, amely a színpadra épült, afféle nagyobb stúdiót formázva; lehettünk vagy kétszázan, akik vártuk a híresek bevonulását, hogy együtt ünnepeljük KAF – vagyis Kovács András Ferenc költő – ötvenedik születésnapját.
Jól kitalálta Szikszai Rémusz, aki nemcsak szerkesztőként és műsorvezetőként volt jelen, hanem igazi házigazdaként is; szinte láthatatlanul irányította a technikai hátteret, és nagyon is láthatóan törődött vendégei jóllétével és a közönség hangulatával. Intelligensen és szellemesen irányította az est szereplőit, közben pedig szinte egyetlen pillanatra sem vette le szemét az est főszereplőjéről, KAF-ról, mert mindig látni akarta, örül-e, boldog-e…
Versek voltak, mi más. És ki más, mint a magyar irodalmi élvonal, testben és/vagy lélekben és/vagy videófelvételen, valamint a színház társulatából jónéhányan. Középen pedig – pontosabban az „irodalmi” térfél középre eső szélén – maga KAF, az ünnepelt. Aki egy elegáns cilinderből húzta ki a fellépők nevét – vagyis valójában ő szerkesztette a műsort -; a fellépők egy-egy Kovács András Ferenc-verset mondtak el-olvastak föl, s egy másikat hivatásos közreműködőre, valamelyik színészre bízták.
Fassang László |
Sorjáztak hát a KAF-versek, és ahogy sorban a mikrofonhoz lépett Spiró György után – jöjjön a névsor, bár nem sorrendben: Térey János, Várady Szabolcs, Tóth Krisztina, Selyem Zsuzsa, György Péter, Tamás Gáspár Miklós, Forgách András, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos és Bodor Ádám, egy sajátos antológia képződött meg élőben, a hozzáadott versekkel együtt, amelyeket Földes Eszter, Tordai Teri, Takács Katalin, Papp Zoltán, Hirtling István, Pokorny Lia, Galkó Balázs, Huszár Zsolt, Szikora János és Vass György mondott el. Márta István, a direktor ezúttal eredeti foglalkozását űzte: zenélt, megzenésített verseket adott elő. A versekhez illő rögtönzéssel, elmélyült muzsikával pedig Fassang László szolgált.
Sokan választottak a közös múltból: Parti Nagy Lajos például egy hajdani közös utazás során készült hat szonettet olvasott föl. Párizs, Stuttgart és Bécs volt a három város, melyre a két költő egymásnak osztott szonettrímekkel egy-egy verset írt. KAF adott rímet PNL-nek, majd fordítva; jó volt látni-hallani, hogy nemcsak a közönség hahotázik visszafoghatatlanul, hanem a fellépők is, színészek és írók.
Várady Szabolcs ugyan mi mással, mint KAF-limerickekkel érkezett – tökéletesen adta elő e kötött formájú versikéket, hisz sajátjain edződött; s ha már a tökéletes előadásmód, hát nem maradt le a színészek mögött Forgách András sem, Selyem Zsuzsa sem… Pedig a hivatásosok közül például Tordai Teri és Hirtling István aztán igazán lecsapta a nekik jutó KAF-versek kínálta magas labdát: versmondás közben „csontig” elemezték az opuszt.
A váratlanul távolmaradtak – Láng Zsolt és Varró Dániel – helyére beugrottak a színészek, köztük maga Szikszai Rémusz, a nem váratlanul távolmaradt Závada Pál pedig az óriási kivetítőről csatlakozott az ünneplő sereghez. Mit csatlakozott – jött, és vitte a tejfölt poharastul: Darvas Ferenc kíséretében olyan elementáris gusztussal és odaadással énekelte el KAF zenére asszociáló verseit – a Pancsoló kislány dallamára készült verset, például, meg a Járom az utam dallamára is egy másikat –, hogy még a színészek is mind lecsúsztak a székről, hogy láthassák is a produkciót. No meg a röhögéstől is. Amibe vegyült azért némi elismerés.
Mi meg, a hálás közönség hálásak voltunk nagyon, KAF örült, minden sikerült, mi több, remekül – tisztára, mint egy normális este.