Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZIGORLAT A TANULÓÉVEKRŐL

Double Portrait – Vajda Gergely és Horváth Balázs lemeze / Hungaroton
2009. szept. 17.
Egy generációba tartozó két zeneszerző ikerportréját kísérli megrajzolni a CD, melybe „bele van zárva tíz év”, nyilatkozza róla az egyik főszereplő, Vajda Gergely; Horváth Balázs szerint meg a lemez amolyan helyzetjelentés. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

A műsorfüzetben a darabok ismertetése helyett afféle közös interjú vagy beszélgetés olvasható a két zeneszerzőtől; ez persze részben bemutatja a műveket, ám az olvasónak-hallgatónak azért mégis komoly hiányérzete támad. Mert hát ilyen bonyolult és „hipermodern” művek esetén nem ártana több információ. Nem növeli az élvezeti értéket az a kicsit gazsuláló, kicsit familiáris, kicsit szinte már önelégült hangnem sem, amelyet a két szerző használ a saját és a másik műveinek dicséretére-elemzésére. Igen jellemző, hogy a zárójelbe rakott „nevet” megjegyzés szerepel a leggyakrabban a dialógusban; Vajda és Horváth nyilván igen jól érezték magukat a szöveg megfogalmazása alatt, de az olvasó-hallgató itt inkább ízlésficamra gyanakszik, és lehangolódik az erőltetett entre nous soit dit hangulatától.

Ám ha ezen túltesszük magunkat – és ez nem esik nagyon nehezünkre, elvégre mégis a zene a legfontosabb – részben szép, gazdag és komolyan átgondolt zeneszerzői megnyilatkozásokkal találkozunk.

A lemez – nagyon helyesen – egy viszonylag könnyebb, amolyan beavató jellegű művel kezdődik; Vajda Gergely Doevue (ejtsd: „düvő”) című darabja, mestere, Eötvös Péter 60. születésnapjára íródott. A cím megfejtésére a Néprajzi Lexikonhoz kell nyúlnunk, eszerint a zenészcigányok „düvő” szava a cigány dui var (’kétszer’) számnévi kifejezésből eredhet (vö. az indogermán nyelvek 2 számnevével), s a két ritmikai értéket összekötő játékmódra utal.

records clip image002Pontosan körülírható játékmódról van szó: „a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan működik. Az ún. lassú düvő esetén a 4/4-es ütemű (rendszerint pontozott, alkalmazkodó ritmusú) melódiát kíséri úgy, hogy egy vonóhúzással két értékű (többnyire azonos magasságú) hangot legato játszanak, melyből a második hangsúlyos”. Vajdának a széki népzenén alapuló lassú düvője, az idő haladtával egyre gazdagabb zenekari színekben játszik, egyre sűrűbb szövetű „szimfonikus költeménnyé”, vagy siratóvá fejlődik, de kodályosan romantikus pátosza ellenére egészében inkább kissé dzsesszes hatást kelt, a kései John Coltrane vagy Jan Garbarek intonációját idézi, és egyfajta magyar bluest teremt. A remekül játszó Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát maga a szerző vezényli.

Ezután Horváth Balázs részben diplomamunkának készült műve következik; a három részes, feltehetően viccesnek vélt című La Corsa Grande dei Clarinetti – a titulus az olasz „corsa dei cavalli”, azaz lóverseny kifejezést facsarja ki. Van itt minden: Stravinskyra emlékeztető groteszk-cirkuszos hangvétel, a Mandarin Bartókja és a sokszor alkalmazott trükk, hogy a játékosok, ezúttal a klarinétosok a terem különböző pontjain vannak elhelyezve. Hosszú, 23 perces alkotás, mely feltehetően többet markol, mint amennyit fog; kicsit bőbeszédű, kicsit iskolás, kicsit semmitmondó, kicsit üresen látványos, szinte formatervezett. Tipikus ifjúkori munka, zsúfolt és a kétségtelen szakmai tudást olykor szószátyáran fitogtató opus.

Annál jobban hatást kelt a következő darab, a Három pantomim, ez a Vajda Gergely által fuvolára és klarinétra fogalmazott három karakterdarab, melyet Ittzés Gergely és Rozmán Lajos játszik lenyűgöző virtuozitással és szuggesztivitással. A mindössze 12 perces opus feltehetően a CD legjobban sikerült zenéje, a második tétel félelmetes nehézségei és vad gesztusai, a harmadik kissé depressziós, szorongva előrelépegető, tapogatózó lírája roppant meggyőző. Ez már érett mű. Az ezt követő kéttételes Horváth Balázs-szerzemény, az Alterego (melyet a Budapest Szaxofon Kvartett ad elő ragyogóan) a szerző önanalízise szerint így áll össze strukturálisan: „mindkét tétel két részből áll. Van egy sűrűbb, mozgalmasabb első szakasz, és egy nyugodtabb második. Ugyanez zajlik le a második tételben, de úgy, hogy az első tétel első szakaszának hangrendszere a második tétel második részének a hangrendszerében jelenik meg, és fordítva.” Sokkal mélyebben átgondolt muzsika ez, mint a Corsa grande; jóval kevésbé látványos, de ez igen jót tesz neki, miként az is, hogy csak fele olyan terjedelmű, alig tíz perc. Horváth Balázst – kissé ellentétben Vajda Gergellyel – kevésbé érdekli talán a szép hangzás, a csillogó felület, a valódi eufónia. Ebben a darabjában néha sprőden, amúgy demi sec fogalmaz, higgadtsága, megfontoltsága, visszafogottsága inkább epikus, mint lírai vagy színházi jellegű. A sok rokon vonás (pl. hogy mindketten előszeretettel dolgoznak fafúvósokkal) mellett talán ez is elválasztja a két példásan felkészült szerzőt, Vajda inkább teatrális alkatnak, leendő operaszerzőnek mutatkozik, Horváth inkább elbeszélő habitusú zeneszerzőnek látszik ebben a pillanatban. A CD tanúsága szerint mindenesetre mindketten lezárták pályájuk tanulóéveit.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek