A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi műhelyeként 2005-ben, frissen végzett színészekből és táncosokból alakult M Studio társulata tavaly nyáron egy workshop keretében dolgozott együtt az Artus vezetőjével, a koreográfus-rendező Goda Gáborral. Ennek eredményeként jött létre a Törékeny című előadás, amely a témára készült helyzetgyakorlatok laza füzéreként magán viseli az első találkozás, a tapogatózó műhelymunka ismerkedés jellegét. Az előadás tétje tehát nemcsak az, hogy az aprólékosan kidolgozott és letisztult szimbólumrendszer mentén egymásból kibomló, ám mégis önmagukban zárt jelenetek összeállnak-e egységes alkotássá, hanem hogy a Goda-féle világérzékelés és -érzékeltetés mennyire válik a játszók saját, autonóm színházi nyelvévé.
 Nagy Eszter és Nagy Attila |
A rendező nem könnyíti meg a helyzetet. A korábbi előadásaiból (Káin kalapja, Rókatündérek, Sztélé) ismerős eszköz- és képhasználat ugyanis az áthallások felé vezeti a befogadó figyelmét, ami önkéntelenül is az összehasonlítás veszélyével jár. Az előadás meditatív belső ideje a hasonló időérzékelésre való ráhangolódást feltételezi, amely folyamatra a lassú tempóban komponált és egyre hosszabban kitartott képek, az ismétlődésekre épülő mozgássorok, az azonos témát variáló, ám hangulatában monoton zene és a csendek készítenek elő, mintegy felajánlva az időből való kilépés lehetőségét és az időtlenség állapotának megélését. A távoli asszociációkkal kapcsolódó jelenetek töredezett dramaturgiával építik fel a társkeresés, a szerelmi, baráti egymásra találás és szövetségkötés történeteit, allegorikus „szürreális látomásokban” villantva fel érzeteket, viszonyokat. Mindezt azonban nem segíti a verbalizálás, amely – a szórólappal egyetemben – a vallomásosságra, az előadók személyes érintettségére helyezi a hangsúlyt. Megszólalásuk elsősorban nem azért problematikus, mert megtörné a szavak nélkül épülő színpadi világ harmóniáját, és nem is azért, mert a színészek saját gondolataiból és feljegyzéseiből álló szövegek minőségükben változó színvonalúak, vagy mert behozzák a hétköznapok banalitását és az öndefiníció nyelvi közhelyeit – hanem mert a megteremtett színpadi világ teatralitásában ez a vallomásosság nem működhet hitelesen. A mozgáshelyzetekben elhangzó mondatok, eredetükre való tekintet nélkül színpadi szövegként szólnak, és visszájára fordítják a hatást: a személyes élményekből megszületett, mozgásra és képre átfordított, ezáltal eltávolított jeleneteket leleplezik, magyarázzák.
 Polgár Emília és Dávid Attila Péter |
Pedig a szereplők külön-külön és csapatként is egységes színvonalon, jól teljesítenek. Az egymásra figyelő közös alkotás öröme és harmóniája mindvégig áthatja és összetartja a játékot. Az előadás kezdő- és zárójelenete ezt (is) szimbolizálja, sűríti emblematikus képbe. A színészek a kezdésnél kört alkotva szemben ülnek egymással, vékony bambuszrudak és lécek kötik össze tagjaikat. Ha valaki mozdul, mindenkinek mozdulnia kell, hogy a kötések rendszere és felépítménye ne sérülhessen. Innen lép ki az önvallomások festetlen nyersfa színpadára elsőként egy férfi, nyakában a vágy szót mutató táblával. A jelenet végén lekerül róla a tábla, amelyről közben letörölték az írást, fejét befáslizták, szemét, orrát és száját beragasztották. Arc nélküli bábként, maszkban tér vissza társai körébe, ami egyrészt azt jelzi, hogy a színpadon a szereplőkre testi-lelki átalakulás vár, másrészt hogy ez a folyamat a külvilág ingereit kizáró, csak a belsőre koncentráló érzékelés által valósítható meg.
 Polgár Emília és Nagy Attila |
Hogy milyen utat járnak be ezek után a szereplők? Először párkereséseket látunk: gyönyörű, ahogyan Nagy Eszter minden férfiszereplővel ugyanazt a táncot járja, egy helyben állva forogják körbe egymást, s miközben a nő távolodtukban elkapja őket a kabátjuknál, elhajlik a simogatásuk elől, elengedi őket, akik búcsúzásként megigazítják a szoknyája szegélyét. Felejthetetlen Polgár Emília és Dávid Attila Péter kettőse, az üvegtánc, amint a képkeretbe zárt ablakon át nézik, kutatják, csókolják, ölelik egymást. Míg az egymásra talált párok a szájukkal lefele fordított üvegpoharakon táncolnak, férfiak harci küzdelmét, illetve lemeztelenedő önvallomásait látjuk: a bekötött szemű Nagy Attila teljes meztelensége a testen túli megismerésének küzdelméről mesél, Bajkó László pelenkában előadott verbunkosa a gyökerektől való elszakadás lehetetlenségéről. Szájból szájjal előhúzott vörös kendő, kanálban vigyázva egyensúlyozott tojás viszi tovább a szerelmi szimbolikát, miközben a „világ” átalakul: a bambuszrudakból oldalt erdő épül, a furcsán ferde sámlikból torony, lemeztelenednek a felsőtestek, s újra a magány képeihez jutunk: a hajlott tartásával öregesen görbebotra támaszkodó nő végiglépked arccal a földön fekvő társainak fején.
A játékot segítő tárgyak a színpad nyitható-csukható dobozaiból kerülnek elő, és rendeltetésük után visszakerülnek ide. Minden cselekvés a harmónia megteremtését illetve visszaállítását célozza. Ezt az érzetet erősíti a látványvilágot meghatározó fehér szín és a naturális anyaghasználat, valamint a népiességre, az esszenciális ősi tisztaságra utaló jelképiség, amely megjelenik a ruházatok áttört csipkéiben vagy a világfa rajzolatával batikolt férfikabátokban. A harmóniát ugyanakkor mindvégig veszélyezteti az azt létrehozó eszközök sérülékenysége. Az üveg, a pohár, a tojás eltörhet, a bambuszrúd leeshet, a csipke elszakadhat, a székekből felépített emlékmű összedőlhet, sérülhet a test, a szövegmondás és a humorral árnyalt jelenetek (pl. a pelenkás néptánc és a mosogatókesztyűs önvallomás) pedig kiszakadhatnak az előadás szövetéből.
 Az előadás záróképe. Fotók: Kenyeres Csilla (Forrás: aszsz.eu) |
Ez a veszélyérzet folyamatos feszültségben és várakozásban tartja az előadást, ami a záró jelenetben teljesedik ki, és oldódik fel. Miután a szereplők kilépnek történeteikből, s a közösségi egymásra találás harmóniájában baráti csókot lehelnek a másik testére, megtörténik a csoda. A férfiak, akárha hajókat bocsátanának az élet vagy a halál vizére, letolják a deszkaszínpad tetejét, amely alatt mintha az örök élet vize lenne, több száz üvegpohár csillog. A játszók itt járják el a legigazabb táncot: óvatosan egyensúlyoznak, táncolnak a pohártengeren, erőket hajlítanak, néznek és hívnak bennünket, majd meghajolnak. Túlvilági kék fény világít sejtelmesen, miközben a végtagjaikhoz rögzített fekete zsinórok felülről mozgatják őket, illetve a mozgásukkal ők hozzák játékba a zsinórok végére erősített, aranyszínűre világított kődarabokat. A képnek nincs vége, örök.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.