 Réti Anna és Újvári Milán a Fregoli szindrómában |
A Trafó és a New York-i Dance Theatre Workshop együttműködésében megvalósult és a Műhely Alapítvány rezidencia programjának keretében befejezett Repedések című kétszereplős előadás címe sokatmondóan nem mond semmit. Az előadást beharangozó szövegben szó van szembenézésről, önpusztításról, önismeretről, ráadásként az Oreszteia is felemlegettetik. Az előadásban mindebből nem sok jelenik meg, vagy ha mégis, olyan közhelyes, annyira elhasznált formában, hogy nagyjából-egészében ingerküszöb alatt marad.
Sztenderd kortárstáncos öltözetben (trikó és Bridget Jones-bugyi), egymás copfját markolva jelenik meg a színpadon két táncos: a koreográfus, Zoe Scofield és egy másik, akinek a neve sehol nincs feltüntetve, a koreográfus honlapját analizálva Shannon Stewartnak tippelném. Tehát fogják egymás haját, néha meg csak az egyik fogja a másikét, a másiktól való függés olykor kölcsönös, máskor az egyik a másik fölé kerekedve kontrollálja társa mozgását. Klasszikus balettos gyakorlatsorokat prezentálnak gépiesen: jeték, rondok, passék követik egymást gyorsan és egyre kapkodóbban. A kötött formák – ki látott már ilyet? – visszájukra fordulnak, szétesnek. Spicc helyett visszafeszített lábfejek vannak, a test betegesen görcsös, remegés rázza, a végtagok merevek. Sok földközeli mozgást látunk, kúszást, fókamászást, ívben meghajló gerincet. Korrektül összerakott, ám amolyan "hű, de kortárs", üres mozgássorokat. A díszlet és a technika olykor feldobja a látványt, ám a tükörként és vetítővászonként egyaránt funkcionáló falak, a padlóra vetített virtuális táncosok és bárányfelhők, a szintén vetített kavargó hópelyhek, melyek a káosz után éles vonalakká rendeződnek össze – mind vizuális kábítás, semmi több.
Ilyen nehéz félóra után nagy levegőt véve ül be az ember egy negyvenpercesnek kiírt előadásra. A Fregoli szindróma, avagy nem a ruha teszi az embert című koreográfiát nézve azonban gyorsabban múlik az idő. Bár a produkciónak igen jót tenne a feszesebb dramaturgia, közvetlen hangnemével, játékos bájával és eredetiségével elejétől a végéig leköti a nézőt. A színpad közepén kupacban tornyosuló és a plafonról leengedett gumikötelekre erősített, vállfákon lógó ruhák egyszerre díszletei, kellékei és főszereplői is az előadásnak. A Fregoli szindróma a személyiségrétegek, az énkeresés és a szerepkényszerek kérdésköreit boncolgatja ötletesen és pajkos humorral.
Elsőként Újvári Milán érkezik a gigantikus "turkálóba", nyomban munkához is lát, összébb tereli a kupacot, elszántan pakol, rámol, de azért időről időre elkapja a játékos hév, és nekifutásból belehuppan a ruharengetegbe. Réti Anna a kupac alól bújik elő közel sem ennyire tettre készen és elszántan. De amint tudomást vesz a férfiról, máris tudja, mit akar: azt, amit a másik. Egy ingen civakodva indul el a mulattató trükközés a ruhákkal. Ahányszor kontaktba kerül a két táncos egymással, az ing annyiszor cserél gazdát – kibújnak belőle, visszabújnak bele, kifordítják-befordítják, és mindeközben Réti Annáról folyton leesik az az XXL méretű nadrág, amit korábban magára öltött. A chaplini komédiába illő jelenet végére a lány a földön fekve, összegabalyodva végzi, miközben az ing ujjai nadrágszárként a lábaira kerülnek.
 Fregoli szindróma… Fotó: Bozsits József (Forrás: trafo.hu) |
A férfi és a nő hol egymással rivalizálva, hol egymást segítve próbálgatja – afféle ötletes mutatványokként – az újabbnál újabb és idétlenebbnél idétlenebb ruhadarabokat. Újvári Milán narancssárga pufikabátba bújik bele fordítva, majd kiszabadulva belőle táncpartnerévé teszi azt. Később egy óriás férfiingben guggolva tipeg be, mint egy láb nélküli törpe. Réti Anna eközben önmagát inzultálja, fordítva felvett piros ruháját gombolja le magáról, azt a látszatot keltve, mintha a kéz nem is sajátja lenne. A ruhák nem éppen rendeltetésszerű használatának és a ruhákban kallódó, váratlan helyeken kikandikáló, kidudorodó kezeknek, lábaknak köszönhetően az öltözetek mintha megsokszoroznák a ruhákban lévő személyiségek számát. A szereplők hiába öltenek magukra bármilyen új réteget, szerepet, lényük egy része leválik, szabadulni akar, vagy legalábbis kilóg a szerepből.
A ruha és személyiség közötti párhuzam az alapja annak az irománynak is, amit Újvári egy színpadra berángatott mikrofonba olvas be dadogva. Réti Anna a ruhakupac közepén óriásnadrágjában – melyet időközben egy keze ügyébe került nadrágtartóval rögzített – tétován álldigálva hallgatja a szellemes szónoklatot, amelyet mintha egy személyiséganalízis és egy divatbemutató elemzésének szövegéből gyúrtak volna össze. A pszichológiai és szabászati terminológiát ötvöző szellemes szókatyvaszból megtudjuk, hogy Anna egy érzelmi cipzárjait nehezen kezelő, alapvetően oldalt összevarrt XS-es személyiség. A sok felpróbált szerep után az is kiderül, hogy szerény méretű személyiségére az exhibicionista nőstényördög szerepe sem passzol. Anna ugyan kitartóan vonaglik a mikrofon előtt a ráadott feszes estélyiben és magassarkúban, de teste minduntalan irracionális rángásokkal tiltakozik ez ellen. A kissé kiszámítható befejezésben végül mindketten rájönnek, hogy nem kellenek nekik a kölcsönszerepek second hand-személyiségei. A két énkereső e felismeréstől felszabadultan sorra dobálja le magáról a göncöket, szürke trikóra és sortra vetkőzik, majd vidám beszélgetés közben felszámolja a körülöttük kialakult kaotikus használtruha-bazárt.
Zoe Scoefield koreográfiája után, amely kevés friss ötlettel, de nagyon elszántan okos és mély dolgokat akar kinyilatkoztatni, felüdülés volt egy olyan produkciót látni, amely érzéseket és élményeket kíván megosztani a nézővel, a bonyolult technika és a modoros kortársiaskodás helyett pedig a frappáns ötletekre és a közvetlenségre alapoz.
Vö. Tóth Ágnes Veronika: Elszabadult hasonmások
Barta Edit: Le-lelepleződések
Halász Glória: Turkáló
Szoboszlai Annamária: Léleksztriptízek
A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform 2011. január 20-21-22-i teljes programját ide kattintva érheti el.