Hogy végül mit mutat a mérleg, az attól is függ, ki mit lát valóságnak. Mert az itt és most – nem csak politikai értelemben vett – szélsőségek felé sodródó fiatalságot valóban legfőbb ideje rádöbbenteni, hogy a feketén meg a fehéren kívül is akad még szín a skálán. Ha mindez ráadásul a színház révén történik, az csak jót tehet az ügynek. Kivéve akkor, ha a segítségül hívott – bár tudható: erőteljesen újra- és átírt – alapanyag maga sem képes túllátni a jó-rossz, ártatlan-bűnös, egyszóval a fekete-fehér kategóriákon.
 Jelenetkép |
Edna Mazya (1949-) netes források szerint a kortárs izraeli drámaírás elismert alakja: másfél évtizede írt Games in the Backyard című, Európában is több alkalommal sikerre vitt műve szolgált alapul a dramaturg Lőkös Ildikónak, hogy Deres Péter fordítását felhasználva megírja a Kisded játékokat. Ami a jelen formájában tele van közhellyel és kiszámítható fél- és álfordulatokkal, papírmasé alakokkal és úgy mellesleg egy társadalmilag is valóban fontos, megrendítő történettel.
És ami mellé a bulvár országlása idején fölösleges is odaírni, hogy megtörtént események szolgáltak az alapjául: a brutalitás hétköznapivá olcsult. Egy tizennégy éves lányt egy elhagyott parkban négy, nála alig pár évvel idősebb fiú erőszakolt meg. (Naponta, kétnaponta olvasni ilyen és még ilyenebb híreket?) A Kisded játékok az erőszakot közvetlenül megelőző eseményeket és az évek múlva zajló bírósági tárgyalást mutatja meg az idősíkok között ide-oda ugrálva, rövidke jelenetek füzéreként.
 Lőrincz Sándor |
És a legbosszantóbb, hogy valóban csak megmutatja: nem sejtet, nem kérdez, nem bizonytalankodik, nem gondolkodik és nem gondolkodtat – csupán kijelent. Tényleg ennyire primitív és átlátszó az élet? Valóban nem fontos a miért, hogy kik ezek a srácok, hogy honnan jöttek és merre tartanak? A szaggatott történetmesélés kevés sikerrel próbálja titkolni, hogy a látszólagos kitérők ellenére tulajdonképpen ugyanabba a túl korán lelepleződő irányba haladunk.
A négy, hormonháztartása rejtelmeivel épp csak ismerkedő fiú kangörcsét leküzdendő elkapja az első keze ügyébe kerülő – és hogy újabb hazug közhelyet mondjunk –, feltehetőleg amúgy is kapható fruskát. Ami innen nézve jópofa hecc, az a túloldalról kimeríti a csoportos nemi erőszak fogalmát: per jön, megalázás és lelki terror minden érintettel szemben. A nagyfiúkról kiderül, hogy kislányok, a megzavarodott tinilány meg a fiúk védőjétől kénytelen megtudni, hogy valójában nem is erőszakolták meg… Az eredeti műtől eltérően itt ítélethirdetés nincs: a darab az aktussal végződik. Teljes sötétben, Bolcsó Bálint alig tolerálható fém- és zajzenéjére – ekkor kellene nyilván a katarzist átélnünk.
 Guary Szandra és Kroó Balázs |
Ehhez viszont jóval többre volna szükség. A KoMában társulatvezetőként és színészként jól működő Zrinyi Gál Vince neve ezúttal rendezőként tűnik fel a színlapon. A maga pofonegyszerű útját járó történethez e funkciójában nemigen rak hozzá semmit, hacsak az ún. aktuális utalásokat nem vesszük ide. (Egy ilyen: a Sziget reklámspotjának túl hosszú beidézése nyilván nagy derültséget kelt majd a valódi célközönségben: az előadással középiskolákban „tájolnak” majd a komások, számítva arra, hogy a produkció utáni közös beszélgetéseken őszintén megnyilvánulnak a nebulók. A „közelhozást” segíti az is, hogy mindegyik színész saját keresztnevén szerepel az előadásban.) Még egy ötletecske: az események kézikamerával rögzítése és a fejünk fölé lógatott plazmatévékre kivetítése biztosan nagyon trendi, de ha nem lenne, senkinek se hiányozna.
Cseh Renátó kétfelől lelátóra ültette a nézőket, középen hosszú, vékony, majdnem üres térszeletben zajlik a cselekmény. Gumiabroncs-hinta lóg a színpad egyik végében, a túlparton homokozót látunk, dugig színes plasztiklabdákkal. Mindez épp olyan szájbarágós, mint amilyennek hangzik: a nézőtér elrendezése a bíróságéra rímel, a stilizált játszótér meg az elveszített ártatlanság korára utal. Fejes Kitty és Katona Gábor a sokszor akrobatikus, látványos izgés-mozgásért felelős: bármelyikük koreografálta a lány hatásos táncát, dicséret illeti érte.
 Guary Szandra. Fotó: Kiss Gergely |
A KoMa színészi erői ezúttal fájóan kevésnek bizonyultak: nem mentik azt, ami egyébként menthető lenne. A megerőszakolt lányt és a fiúkat vádló-vallató bírónőt játszó Guary Szandrának az előbbi szerepben akad néhány erős pillanata, az utóbbival azonban szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni, s a karakterek közti váltás is döcögős. Kroó Balázsnak és Lőrincz Sándornak jut a legkevésbé hálás szerep: ők az idétlenül nyihogó és/vagy kitartóan kakaskodó szekundánsok a vezérhím Kovács Krisztián és a folyton kétkedő, a kamaszodást a közösség részeként elszenvedő, arról mégis másképp gondolkodó, a gyötrődő karaktert jól hozó Egger Géza mellett. Kovács Krisztián nem azért emelkedik ki közülük, mert a lány fejét elcsavaró fiú szerepe jobban van megírva, mint a többieké, hanem azért, mert jobb színész: titokzatos és félelmetes, vonzó és beteges tud lenni.
Egyedül rajta érezni, hogy a világ nem rajzolható le vonalzó és szögmérő segítségével. Ha majd a többiek is megértik (megérzik) ezt, akkor talán nem fognak minket középiskolás fokon tanítani.
Vö. Tompa Andrea: 1/2 igazságok
Urbán Balázs: Finom kegyetlenség
Molnár T. Judit: Szünet nélküli kérdés
MGP: Kisded csapások
Maul Ágnes: Szöveges feladat
Kállai Katalin: Kóma
Koltai Tamás: Gyermekbetegség
Csáki Judit: Tanít, nevel