Vagy félszáz néző téblábol tétován a Thália Színház vasfüggönnyel elrekesztett színpadán. Az Alternatív Thália Projekt műsorrendjén fellépő Andaxínház Forte piano című előadása ugyanis a szervezett formabontás keretei között zajlik: ülőhelyek nincsenek, a közönség középütt álldogál, míg a társulat tagjai bézs jelmezeikben a két szélen sorakoznak kvázi-posztamentumaikon, vérvörössel fröcskölt vásznakkal a hátuk mögött (jelmez: Szűcs Edit, látványkonzultáns: Árvai György). Két táncos erőszakos dobkíséret mellett nyavalyatörős rángatózást imitál, s a hatásosan kivitelezett patologikus mozgássor – meglepő módon – egyszerre vált ki zavart bosszankodást és megrendült figyelmet az egybegyűltekből.
 Geltz Péter (Fotó: Kenyeres Csilla) |
Kisvártatva azonban kezdetét veszi az előadás verbális szakasza, s amint az elsőként megszólaló színjátékos tirádája felhangzik, az eladdig ambivalens érzésekből csak az elégületlen megütközés marad. S korántsem pusztán a szenvedélyes teátrista (Geltz Péter) kínos, alkalmasint logopédus segítségével sem egykönnyen felszámolható beszédhibái miatt. Jóllehet a szöveg minőségi, hiszen az előadás Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című művén alapul: e nagyszerű császár- és művészregény (Thomas Mann értékelő meghatározása) a Forte piano alkotói koncepciójának kiindulópontja, vagy pontosabban ürügye. Mert a Zsalakovics Anikó által rendezett előadás a jelek szerint inkább csak törmelék- és vakszövegnek tekinti, vagy legjobb esetben hangulatteremtő szómágiaként alkalmazná a regényből kimetszett mondatokat. Az időközönként felpergő aritmiás dobszóló (a dobok mögött Mihalik Ábel), valamint a táncosok meg-megújuló, s ilyesformán egyre inkább kiüresedő görcsjátékai között hiába hangzanak fel Kosztolányi jobb sorsra érdemes monológ- és párbeszédrészletei, azokból sem történet, sem pedig műélvezetre kapató effektus nem kerekedik. És hát bölcseleti, lételméleti felismerések sem, noha ezek megfogamzását mintha ambicionálná az előadás.
 Orosz Helga (Fotó: Kenyeres Csilla) |
“Korbács való nektek, nem művészet…” – hangzik Nero szólama, s a produkció egy rövid pillanatra a helyére kerül, azonossá válik önmagával. Egyebekben tiszteletet ébreszt Orosz Helga tiszta dikciója, üdítően professzionális létezése a mindinkább céltalannak tetsző előadásban, s a táncos Virág Melindának is akad még néhány hatásos pillanata. Aztán a játszó személyek egyenként elhagyják a színpadot, s a közönség elárvultan magára marad. Rövid, ám annál zavarodottabb ácsorgás után a publikum is eloldalog a tetthelyről, hogy immár a szabad levegőn próbálja értelmezni az előadás alig háromnegyed óráját. Magyarázat, a kritikus számára megváltó teoretikus menekülőút, gesztusszínházi okfejtés nem kínálkozik, legfeljebb csak egyetlen gondolatébresztő nyom: Kosztolányi regényének egy császári dilettáns a címszereplője. Egy dilettáns, aki lelkes, elmélyült, művészien tud vajúdni, ezerszeresen átéli az alkotás minden fázisát, s ilyesformán birtokolja az elhivatott művész mindahány attribútumát.
Csak éppenséggel az alkotása élvezhetetlen.