20/64/36 – ezek a Közép-Európa Táncszínház (KET) jelenlegi adatai, vagyis: két évtized alatt hatvannégy új bemutatót tartottak harminchat kortárs művész rendezésében. A jubileumi kiadvány ebből a második tíz év harminckilenc opuszát idézi fel – nyilvánvalóan azért, mert az első tízről a maga idejében megemlékeztek – Péter Márta értő szakmai bevezető elemzésével és az azt követő katalógussal.
 |
A rövid, három oldalas tanulmány rálátással, a produkciók egymáshoz való viszonyában szemléletbeli közösséget érzékeltetve ismerteti a táncszínház korántsem homogén múltját és művészi útját, rögtön az elején leszögezve, hogy a KET „egyik lényeges eleme, úgy tűnik, épp a változékonyság, a kockázatvállaló merészség”. Mert mindamellett, hogy az utóbbi időszak (a második tíz év) előadásainak oroszlánrésze egyetlen személyhez, Horváth Csabához kötődik (hét esztendő alatt tizenhét mű), a képlet bonyolult. Ugyanis nem csak a vendégként érkező művészek hoztak újat, de Horváth Csaba is folyamatos meglepetéssel szolgált egymástól igen eltérő – és olykor meglepő: Arany, Móricz, Pilinszky, Vivaldi, továbbá mitológiai és bibliai – témaválasztásaival. A látszólagos széttartásban mégis felfedezhető a koherencia és a folytonosság, mégpedig a ritualitás ideája felől nézve. Péter Márta meggyőzően illeszti ehhez az eszméhez Gergye Krisztián expresszív és Min Tanaka látványra építő világát, s a kísérletező nyitottság jegyében a fiatalok: Hámor József, Duda Éva, Réti Anna és Virág Melinda együttesbe olvadó munkáját.
A pároldalakra osztott katalógus Szép csendesen kezdődik, azaz Horváth Csaba hasonló című, 1999. március 25-i bemutatójával, és a Concerto 2008. november 21-i premierjével zárul. Balról – mint a továbbiakban is mindig – szöveges ismertetés: stáblista, premier-adatok, kritikaidézet, s végül, ha van, külföldi előadás és díj felsorolása, szemközt pedig képek, egy nagy és néhány kisméretű, de ötnél sosem több fotó. A füzet szerkezete tehát logikus és ezért könnyen áttekinthető, mégsem teszi le könnyen az ember. Például azért, mert a kivágott cikkrészletek mellébeszélés nélkül a mű elemzésére és az előadás értelmezésére koncentrálnak (főszerkesztő Trifonov Dóra, szerkesztő Éberhardt Klára), ám kiválóságuk ellenére is unalmasak lennének, ha nem fejelnék meg őket az erős fotók. Amelyeket minden bizonnyal két szempontot figyelembe véve válogathattak a szerkesztők: egyrészt arra törekedve, hogy az előadás valamely esszenciális pillanatát tükrözzék, másrészt viszont az esztétikumot kritériumként kitűzve.
„A kevéssé ismert, esetleg egészen kezdő koreográfusokban való bizodalom meg a nevessé lett alkotók nemegyszer meglepő stílusváltásainak hű pártolása őrizte meg ezt a műhelyt vagy inkább műhelyiséget” – írja Péter Márta, s a jelenséget ebben a füzetben, az előadásokat egymás mellett látva már nem is heterogenitásnak, sokkal inkább szellemi gazdagságnak érzékeli az olvasó. Mégsem gondolnám, hogy itt lenne a helye a KET méltatásának, s azokon a stációkon sincs értelme végigmenni, amelyeket a tánctörténészeknek kell taglalniuk. Elvégre a kiadvány sem „kívülről” készült, hanem „belülről”, de szerencsére elfogultság nélkül.
A szubjektív nézőpont legyen csak a recenzensé, akinek például élmény Zarnóczai Gizellát és Lőrinc Katalint (újra) táncmozdulatba merevedve látni – Zarnóczait a Medeiában, Lőrinc Katalint az Alkonyodóban és az & Echóban -, Ladányi Andreát estélyi ruhában tyúkketrecek között (Etna), Horváth Csabával Lányként a Mandarinban meg Gazsó Györggyel a Néro, Szerelmem című előadásban – eszelősen szuggesztív pillanatok. Nemkülönben Gergye Krisztián némán üvöltő, Laokoón-csoporttá görcsülő három táncosa (kilencvenkilencperc), vagy a Káin és Ábel mértani tisztaságú pillanatai – Dusa Gábor, Frank Yvette, Katkó Tamás, Bege Nóra, Lehotka Judit Zolka szép fekete-fehér fotóin.
Aztán, ha már kiszakítottuk magunkat az előadások megidézett aurájából, eljutunk azokhoz az oldalakhoz, amelyeken tárgyszerűen tömörítve átnézhető a táncszínház egész, szervezeti-szerkezeti története, legvégül pedig a valamennyi (!) munkatárs névsora Szögi Csaba társulatvezetőtől kezdve a műszakon át egészen a tervezőkig.
Hosszú és nagy ívű a Közép-Európa Táncszínház története, mégsem támad hiányérzete az olvasónak. Valószínűleg azért, mert bár a könyvecske látszólag keveset markol, de nagyon is sokat fog.