A kiállítás tárgyai |
A Néprajzi Múzeum kiállítása a japán harcművészetek szellemét ígéri, de csak üres tárgyakat kínál. A japán harcművészetekről a legtöbb hazánkfia annyit tud, hogy több van abban, mint gondolnánk. Hiába a keleti filmeken, Tarantinói parafrázisokon, esetleg Kurosawán edződött befogadói előfeltevés, a mandulavágású szemekből áradó titokzatosság és hatalmas belső erő több misztikumot áraszt, mint amit a mi, nyugati kultúrába zárt elménk felfogni képes. Így van-e vagy sem, a japán harcművészet mind földrajzi, mind kulturális távolságának, főképp pedig nyelvi elzártságának köszönhetően titkokkal teli, egzotikus mítoszként él közöttünk. Akkor is igaz ez, ha mára a szomszéd gyereke is karatézik, a dzsudó európai bajnokokkal büszkélkedő olimpiai sportág lett, és minden, magára valamit adó akciófilm beiktat egy-két keleti típusú, testi rugalmasságra és hűvös szellemi fölényre épülő verekedőjelenetet. Erre ugyanis rávághatjuk, hogy nekünk ez csak sport, míg nekik eleven hagyomány és filozófia – és máris újraépül a felkelő nap fényében tündöklő mítosz.
A titokzatosság pedig kíváncsiságot szül: szeretjük nézni, és szeretnénk egyre többet tudni a művészetté fejlesztett küzdelemről. A Japán Alapítvány vándorkiállításának címe, A Budó szelleme – A szamurájok öröksége, egyszerre sejteti a harci hagyományok történetének és továbbélésének bemutatását, amelynek megismeréséhez a hirdető szöveg mellett látható míves sisak és vért még nagyobb kedvet csinál. A felcsigázott, vad szamurájtekintetre és lebilincselő történetekre éhes látogató a Néprajzi Múzeum kis termébe lépve meg is pillantja a cégéren látott harci szettet, és örül, hogy végre megtudhatja, mi is az pontosan. Nekiesik hát a kiírásnak: O-joroi típusú vért, hosi-kabuto sisakkal. Okosan bólogat, de azért óvatosan körbejárja a vitrint, hátha mégis talál valahol egy kis információt a fenti, nem túl bőbeszédű kiírás mellett. De nem, itt mese nincs, ebben lehet gyönyörködni, vért és sisak, a többit tessék hozzáképzelni.
A kiállítás eléggé szűkmarkú, mindössze néhány kard, sisak, nyíl, vért és kisebb harci eszköz csillog a vitrinekben. A tárgyaknak bizonyára van történetük – nemes küzdelmeket, nagy tudású harcosokat fantáziálhatunk köréjük –, ám a kiállítók „megnémították” őket. Mind úgy jártak, mint a szintén kiállított zengőnyíl, amelynek hangját csak sejthetjük.
A szöveg elhagyása a díszes vértek mellett a gyönyörű sisakoknál a legfájóbb. Stilizált motívumaik, funkciójuk kifejtése helyett mindössze annyit tudunk meg róluk, hogy „különleges” sisakokról van szó, és hogy ez annyit tesz, hogy kavasi kabuto. A „különleges” egyébként a kiállított sisakok epitheton ornans-a, ugyanis mindegyik mellett ez áll, de hogy mitől különlegesek, és hogy miért idézőjelben, arra nem kapunk választ. Így hát marad nekünk sztori nélkül az aganccsal díszített tűzoltósisak, a Darth Vedert idéző fejfedő és a csodaszép, napistenekhez méltó, nád „sugaras” díszsisak.
A képek forrása: neprajz.hu |
A Japán Alapítvány vándorkiállítása minden igyekezetünk ellenére a „sisak a vitrinben” hatását kelti, amely még a bemutatott tárgyakra vonatkozó alapinformációkat is elhallgatja a látogatók elől. A harci eszközök értékes és érdekes kiállítási anyagát ezzel a gesztussal sajnos sikerült teljesen érdektelen tárgyhalmazzá változtatni.