Jelenetek az előadásból |
Az efféle, hangzatos összetételű és című EU-s projekteknek gyakran van saját, .eu domain alatt futó honlapja, így a Senkiföldjének is; csakhogy kevés érdemi információt tartalmaz, és nem ad – ha egyáltalán szükséges – semmiféle fogódzót a nézőknek. Szívesen olvastam volna például az alkotókról, a témához kapcsolódó egyéb műalkotásokról (Senkiföldje című film például legalább kettő is van) vagy a munkafolyamatról – ismétlem: azért, ha már egyszer van honlap.
A Senkiföldje című projekthez tartozó kiállítás (A fal) Lukács Máté, Börcsök Anna, Várady Levente és Heppes Miklós munkáit mutatja be. Az installációk egy letűnt hatalom emlékeit őrző rakétabázis falai között vezetik, irányítják és akadályoztatják a nézőt. Az előadás lazán összefűzött, rövid jelenetekből áll, s az elsősorban mozgásszínházi kellékekkel – mozgással, gesztusokkal, indulatszavakkal és minimális szöveggel – dolgozó előadásból lassan bontakozik ki valamiféle groteszk-szürreális látomás az emberek közötti hatalmi kapcsolatokról.
Az első jelenetben két kopasz, bakancsos, katonaszerű alak méregeti a közönséget s egymást a hosszú színpad két végéről. Ellenséges pillantásuk, vascsövet markolászó kakaskodásuk homoerotikus ölelésbe forr. Majd degeneráltnak látszó emberek bújnak elő a föld alól, és saját, értelmetlennek tűnő dolgukkal elfoglalván, őrült szaladgálásba fognak. A jelenetben rejlő kevéske hatás is kimerül, mire ez az epizód megismétlődik az előadás végén.
Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A jeleneteket visszatérő szereplők és motívumok tartják össze. A kék ruhás lánynak, Tomeknek, a kiképzőtisztnek és a kopasz katonának például mintha saját történetfoszlányai lennének. A szimbólumokkal túlterhelt, lázálomszerű előadásban a darabkák nem állnak össze egységes, lineáris történettel leírható egésszé. Ami nem is lenne baj, ám a visszatérő motívumok egy része közhelyes, (például a bélyegző használata a megbélyegzésre, a gázálarc és a bakancs), más részük közhelyes szimbólumokat tupíroz fel – így lesznek a bábok és a szalma elégetéséből feleslegesen bonyolultnak tűnő rítusok.
Az előadás végén a hosszúkás színpad mentén felsorakozó szereplők kiszemelnek valakit a közönségből, akit majd hosszú percekig bámulnak. Tudom a leckét: az ily módon, könnyedén letudott interakcióval a passzív nézőt, a csendes szemlélődőt vonják felelősségre az alkotók. Ám pillantásuk nem elég hátborzongató.