Ágens az előadásban. Forrás: agens.hu

Szögezzük le mindjárt az elején: az Ipsum című előadás minden bizonnyal szélsőséges reakciókat fog kiváltani nézőközönségéből. Akik nincsenek hozzászokva Árvai György totális színházához, esetleg nem kedvelik az Ágens-féle ösztönös színpadi létezés módozatait, feltehetően kikérik majd maguknak a látottakat. S azt hiszem, ez alkalommal még a mindkét karakteres alkotót követő elszánt rajongói táborban is akadnak majd kétkedő hangok.

A MU Színház műsorfüzete a holt-tengeri, másképp qumráni tekercsek megtalálásának történelmi előzményeit pedzegeti a darab kapcsán, de persze dátumok és helyszínek egzakt megadásánál jóval izgalmasabb a szokatlan szövegek titkos tartalma. A bizonyos részkérdésekben máig tartó tudományos polémiát kiváltó leletek különlegessége, hogy a biblikus szövegeknél egy egész évezreddel korábbra datálható vallási írásokat tartalmaznak. A vallástörténészeket a közel nyolcszáz, töredékes kézirat a Krisztus születését közvetlenül megelőző, illetve követő évszázadok sokáig ismeretlen vallási mozgalmairól informálja, az érdeklődő laikusok pedig a szövegek szinte misztikus magasságokba emelt titokzatos felfedezéséről, és a bennük található ősi tudásról nyilvánítanak véleményt.

Jelenet az előadásból. Forrás: agens.hu

Árvai színháza ennek a napjainkra már csak dadogva elmondható tudásnak a szilánkjait igyekszik előkotorni, hogy aztán megtisztítsa őket, s a másodperc törtrészéig talán gyönyörködjön is bennük. Alkotótársaival a legszentebb és legősibb történetet mondják újra, az ember születésének és elkárhozásának meséjét – minden lehetséges és lehetetlen színházi eszközt bevetve, sarokba szorítva, és az est folyamán kimódolt rafinériával kínozva bennünket, nézőket. Szerényebb terhelésre kalibrált érzékeink hiába tiltakoznak az újabb és újabb, szemkápráztató fényhatásokból, ijesztő hangeffektusokból, orrfacsaró szagokból, nehezen kódolható szimbólumokból, szókimondó videobejátszásokból álló megpróbáltatások áradata ellen, Árvai mindig rá tud tenni egy újabb lapáttal. A színházi élmény befogadásának fokozatai részint mindig az egyén vérmérsékletétől függnek. Itt mintha egy beavatási szertartás tehetetlen elszenvedői lennénk, akiknek reakcióit biztos távolságból figyeli egy mindentudó hatalom, amely saját kénye-kedve szerint határozza meg elviselhető és elviselhetetlen fogalmát.

Ágens az előadásban. Forrás: agens.hu

Elgondolkodtató az Ipsumban körvonalazható, ám első nézésre nem minden elemében követhető strukturáltság. A könnyed, sőt kifejezetten mulattató hangütés megtévesztő: a terembe lépéskor igénytelen kereskedelmi tévé még igénytelenebb sorsfejtője szövegel a hangszórókból azért, hogy valaki végre megszánja, és felhívja az emelt díjas telefonszámot. És épp, amikor „Uriel arkangyal ugrott elő” a kártyából, meglátjuk a ravasz, fekete bőrszerelésbe bújtatott Ágenst, az aznapi főzőcske-show dominakosztümös séfjét, aki egy-egy etap végén sorra hullatja el ruhadarabjait. A színpadot teljes szélességében elfoglaló hosszú asztalon főzőlapok, konyhai kellékek, edények, poharak, főzési alapanyagok. Minden készen áll, hogy a nagy processzus beinduljon: amíg a gép nem forog, addig az alkotó sem pihenhet.

A teremtés kortársi újramondásához Ágens segítségének igénybevétele kézenfekvő megoldás. A benne rejlő őserő kivételes adomány, mellyel és melyből táplálkozva a kategóriákba sorolhatatlan összművésznő ösztönösen megél a színpadon. Ennek az erőnek katalizátorként kellene kihatnia az előadás egészére, és mégis, évek óta először éreztem azt az Ipsum bemutatóján, hogy Ágens máskor kirobbanó énje arra kényszerül, hogy óvatoskodva megbújjon a felsorolhatatlan mennyiségű akció, az apokrif evangélium minuciózus aprólékossággal felépített rendszere mögött. (A bizonytalanság jeleként könyvelem el azt is, hogy a profán és szakrális regisztert váltogató szöveg sokszor érthetetlen, mert egyszerűen hallhatatlan.)

Szerencse, hogy időnként mégis kitör: az egész szertartás csúcspontja, amikor Ágens a bemikrofonozott konyhai munkalapon egyre dühödtebben és fülsiketítőbben dobolva végül sámánszerű révületet idéz elő. Hasonlóképp felejthetetlen és borzongató a zárókép is: a kivetítőről Ágens néz velünk farkasszemet, vízben elmerült, alulról felvett arca valószínűtlenül hosszú ideig bámul ránk. És hiába tudjuk, hogy ennyi ideig képtelenség a víz alatt maradni, s persze jövünk rá, hogy trükkfelvételt látunk, mégis hosszan, megbabonázva meredünk a rezdületlen arcra. E két csúcspont ellenére mégis túlságosan kiagyalt ez az egész ahhoz, hogy a primer ingereken (ami elsősorban az undor és a félelem zsigeri keveréke) túl másképp, másra is hasson.