 Homonnay Zsolt |
Sylvester Lévay és Michael Kunze musicaljének 1996-os Dóm téri premierje a jelenből visszatekintve szinte korszakos jelentőségű zenés színházi eseménynek tetszik. A nevéből utóbb márkavédjegyet teremtő Kerényi Miklós Gábor rendezése, mely aztán rövid úton az Operettszínházba települt, alkalmasint a máig viruló éra beköszöntét jelezte: dinamikusan át- meg átmozgatott jeleneteivel csakúgy, mint reménybeli musicalsztárjaival (Janza Kata, Szabó P. Szilveszter) és kialakuló művészi munkakapcsolataival. S nem utolsósorban a musicaljátszás Kerényi csapatának köszönhetően szárba szökkenő újfajta, médiaérzékeny kultuszával, melynek eredményeképpen a Nagymező utcai színház a nyolcvanas évek vigasztalan hanyatlása és a kilencvenes évek zömét jellemző tétova útkeresések után mára megfiatalodott, s egyszersmind divatossá lett.
 Bálint Ádám és Füredi Nikolett |
Történelmi előadás tért vissza hát Szegedre, s habár az általunk megtekintett augusztus 16-i estén a szereplőgárda újabbik, „B”-verziója lépett a színpadra, azért a produkció folyamatossága, önazonos és intakt jellege így is érzékletessé vált. Összecsiszolt ensemble-játék, hatásosan megkomponált tömeg-, pár és magánjelenetek, Makláry László biztos alapot szavatoló karmesteri működése, valamint összességében megbízható színpadi teljesítmények, s hozzá még néhány kiemelkedő egyéni alakítás. Ilyen volt jelesül a címszerepet játszó Füredi Nikoletté, aki jelenlétének intenzitásával és lányos kisugárzásával feledtette a magas záróhangok körüli mizériákat, a musical és operai hangképzés nyílt színi váltásának kínos pillanatait. Vagy a szerelmes Halál kellőképpen bizarr (s egyúttal Szabó P. Szilveszter színpadi személyiségét hosszú évekre meghatározó) szerepében először fellépő Homonnay Zsolt, aki máris hitelt érdemelt e fenyegetően vonzó, "életteli" figura megformálójaként. S végezetül a sztorit narráló anarchista merénylő, a ráspolyos Luigi Lucheni, azaz a fiatal Száraz Tamás, aki e kényesen hiszteroid "rezonőr" szerepben mindvégig izgalmasnak és a fátumtól kellően megvertnek tűnt. Mellettük Bálint Ádám elegánsan tartott Ferenc Józsefe, Dolhai Attila zilált és magára maradt Rudolf trónörököse és Nádasi Veronika zordon Zsófia főhercegnője erősítette a kedvező összbenyomást.
 Száraz Tamás |
A Corti gróf és Ernst Marischka nyomdokaiba lépő szerzőpáros művét 1996 óta kebelébe zárta a hazai musicalközönség, s e kitartó, masszív rokonszenvből fikarcnyit sem apasztott a tény, hogy – zokon ne essék a szó! – az Elisabeth mindössze egyetlen igazi slágert kínál a közönség számára. A zenei alap mindenesetre kellemesen ismerős, a librettó pedig ügyesen párosítja a féligazságokkal feldúsított köztörténeti gyorstalpaló és a szentimentalizmust modernebb ízekkel, iróniával meg némi cinizmussal vadító lélekrajz műfaját.
Meglehet, a tragikus sorsú császárné, Sissi imígyen feldolgozott története hidegen hagyja a musical angolszász fellegvárait (az 1992-es ősbemutatójú Elisabeth Európán kívül csak Japánban aratott komolyabb sikert, amerikai és angliai premierje még várat magára), azért a közép-európai néző okvetlenül a hatása alá kerül a XIX. századi Lady Diana boldogtalan vesszőfutásának. Giccs ez a sztori, amint azt a musicalben is eléneklik, ámde nagy, nemes és – regionálisan, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban élők számára – örök giccs. A szabadságszerető és a korlátoknak mindegyre nekifeszülő modern nő archetipikus története lebírhatatlan vonzerővel hat ránk, pláne ha még e hősnőt osztentatív magyarbarátságáért is ünnepelhetjük. Mi tagadás, ilyenkor bizony még a tűzijáték-löveg alkalmazását sem érezzük túlzásnak.