Ji-Hye Son

Ez az igényesség persze nem újdonság azok számára, akik jelentőségéhez mérten kezelték az eredeti Bánk bán-opera, vagyis Erkel Ferenc és Egressy Béni dalművének átdolgozásoktól mentes és csak minimális húzásokat tartalmazó debreceni előadását. Bizony Donizetti egyetlen stabil repertoárdarabnak minősíthető komoly operájára is ráfér a rehabilitáció. Noha a Lucia sorsát nem nehezítették szellemétől idegen átdolgozások (senki sem próbálta például Edgar és Lord Ashton kettősét átírni, teszem azt, Edgar és Raimondo kettősévé, hogy több hely jusson a pozitív hősöknek – a Nádasdy-féle Bánk bán mintájára), a húzások jócskán megcsonkították a múlt század első felében. Ha belehallgatunk például Maria Callas bármely, etalonnak tekinthető Lucia-felvételébe, döbbenten fogjuk tapasztalni, hogy azon a darabnak csak mintegy kétharmada hangzik el. Ez hű lenyomata a kor színházi gyakorlatának, melyet azonban legkésőbb a hetvenes évektől kezdve felváltott az eredeti zenedrámai szerkezethez való mind teljesebb visszatérés – s ezzel párhuzamosan elkezdték elhagyni a bizonyítathatóan nem Donizetti kezétől származó betoldásokat, például az őrülési jelenet önálló koloratúra-tűzijátékát. Mindez persze nem érintette meg a Nyugatnál minden „becses” hagyományt hívebben őrző magyar operajátszást: kiáltó anakronizmusként az Erkel Színházban még a legutóbbi, 1995-ös felújításon is a darab kétharmadnyi csonkja hangozott csak fel. (Ennek fényében is figyelemre méltó tény, hogy a kritikai kiadáson alapuló lemezfelvétel címszereplője magyar énekesnő: Rost Andrea.)

Domenico Menini

Debrecen tehát nyugatról akarta beelőzni Budapestet, és ez dramaturgiai értelemben sikerült is. A máskor nem hallott részletek – olykor teljes jelenetek, olykor csak néhány ütemnyi szakaszok – nem csak azért hiányoznak a csonkolt változatból, mert ezek is rendkívül szép zenék (bár legyünk őszinték: egy bel canto-opera esetében ez sem lényegtelen), hanem azért is, mert dramaturgiailag kivétel nélkül fontosak. Idáig tehát feltétlen elismerés illeti a produkciót. És elismerés illeti Kocsár Balázs és a Debreceni Filharmonikus Zenekar teljesítményét is. Az utóbbi évek debreceni vendégjátékait rendszeresen szabadtéren hallgattam, így csak sejthettem azt, amiről most meggyőződtem: Kocsár Balázs nem csak jól tartja össze a zenekart, s nem csak lendülettel, energikusan vezényel, de elképzelése van a művekről, s a keze alatt muzsikáló együttes kifejezetten szépen is játszik. Előbbi abban mutatkozik meg, hogy az előadás nem esik szét számok egymásutánjára, hanem elejétől végéig egyetlen zenedrámai ívet alkot; utóbbi pedig a klasszikus gyökerű mediterrán szépségeszményt villantja fel Donizetti muzsikájában. A Csokonai Színház Énekkarának produkciója inkább korrekt, mint emlékezetes, de a testület pozitívan járul hozzá az összképhez (karigazgató: Pálinkás Péter).

Kocsár Balázs

Ám ami a színpadon látszik és hallatszik, siralmas. Marco Spada rendező állítólag vérbeli romantikus zenedrámaként akarta megrendezni a Walter Scott regényét követő operát: szándékaiból sem a vérbeli, sem a romantikus, sem a rendezés nem valósult meg. Funkciótlan, hangulatidéző díszletek (Michele Della Cioppa) között szedett-vedett, követhetetlen stílusú jelmezekbe (Simona Morresi) bújtatott énekesek meresztgetik szemüket és tárogatják karjukat. A rendezést még csak imitálni sem akaró alibimunka nem érdemel több szót – az annál inkább, hogy miért esett a színház választása éppen a Lammermoori Luciára, ha még vendégekkel együtt sem sikerült összeállítani egy elfogadható szereposztást? Legyünk korrektek: Debrecenben több csapattal is futott a produkció, akik azonban Budapestre érkeztek, lehangoló produkciót nyújtottak. Alig akadt valaki, aki gond nélkül megbirkózott volna az Operaház méreteivel: az előadás jelentős részében egyáltalán nem is hallhattuk az énekeseket, noha a zenekar egyáltalán nem volt hangos. S még így is feltűnt, hogy a címszerepet éneklő Szon Dzsi-Hie (Ji-Hye Son) valósággal kiragyog az előadásból szép hangjával, biztos technikájával, lírai alkatával. Őrülési jelenete nem volt kiemelkedő, de szinte egyetlen vigasztaló pontja volt az estének. Domenico Menini ellenben hiába rendelkezik szépszínű tenorhanggal, ha mindent egysíkúan, a legkisebb érzelmi rezdülés nélkül énekel. Hogy a klasszikus fordulatot idézzem, előadásában a szólam (valahol a zenekar mögött) elhangzik, de nem szólal meg. Bátki Fazekas Zoltánt kulturált énekesként ismertem meg, Lord Ashton szerepét azonban az övénél pár számmal nagyobb hangra kalibrálták, s az adottság és a kívánatos volumen közti eltérést az énekkultúra sem tudta ellensúlyozni. Cseh Antalt még sosem hallottam ilyen mereven, darabosan énekelni. A figyelemreméltó tehetségű fiatal basszista miskolci Figarója után immár másodszor okoz csalódást, s kelt félelmet, hogy pályája nem jó irányba halad. A mellékszereplők közül egyedül Gaál Wéber Ildikó nyújtott jó teljesítményt Alisaként – pár héttel ezelőtti Aida-beli főpapnője után ez már nem meglepetés.

Hiába a teljes mű megismerése feletti öröm – a produkció nem csak az őt befogadó Operaházhoz méltatlan, de a debreceni társulathoz is, akiknek tehetségéről az elmúlt időszak nem egy vendégjátéka meggyőzhetett minket.

Vö. Koltai Tamás: Hídavatás 
Csák Balázs: Többet érdemelt volna…