 Nagyharsány főtere |
A második évben megrendezett Ördögkatlan Fesztivál öt napján sok a vonzó és jó program, így már az elején kénytelenek vagyunk belátni, hogy sajnos nem lehetünk ott mindenen. Egyébként sem könnyű közlekedni az autóval nem rendelkező fesztiválozónak az egymástól távol eső falvak között; könnyen ott is ragadunk egy-egy helyszínen. Cserébe mindig kapunk valamit, ami a teljesség érzését adja: hol a programok bűvkörében, hol pedig a táj vonzásában telik a „nekikészülődő idő” (Kiscsillag). Nem vagyunk túl sokan, épp annyian, hogy a baranyai szőlődombok övezte összművészeti katlanban a „jobbik részünk” kerüljön elő (Cseh Tamás). Környékbeliek, ősfesztiválosok és érdeklődő kultúrvándorok találkozója ez – a még el nem üzletiesedett vendégszeretet jegyében. Azt mondják, Kapolcs volt ilyen a kezdetekben, amire a fesztivál nem csak azért emlékeztet, mert a Bárka a Művészetek Völgyi Pulából költöztette át ide a bázisát, hanem azért is, mert szellemiségében, célkitűzésében és struktúrájában egyaránt a Völgyet vallja bölcsőjének. (Kassay Róbert fotográfiái a palkonyai faluház udvarán például a hat évvel ezelőtti Völgy-események néhány emlékezetes pillanatát idézik.)
 Lajkó Félix |
Különös idő- és világutazás várja tehát a Katlanban a látogatót. A nyitónapi Quimby-koncerten Kiss Tibi azokat az időket említi, amikor még vörösboros kóláért játszottak a klubokban. A nagyharsányi focipályán felállított színpad mérete és hangulata váltja ki belőle az érzést, és valóban, mintha itt egészen megváltoznának az arányok. Egyrészt nagyon közel lehet menni, hogy beszippantson az energia és a zene, másrészt úgy lehet elheveredni a füvön, hogy az ember ott is van, meg nem is. Lajkó Félix másnap Brasnyó Antal brácsással ördögi virtuozitással hegedüli le közénk a csillagokat, Péterfy Bori pop punkos sikolya egy következő estén pedig egyszerre rezegteti az eget és hatol az ösztönökig.
A palkonyai faluház ötven fős „nagytermében” egymáshoz préselődve és izzadva olyan közelről láthatjuk, hogyan születik a színház, mint még soha. A fesztivál vendégeként a Szabadkai Népszínház színészei emberfeletti teljesítménnyel repítenek bennünket a XX. század elejének Amerikájába, öt jazz-zenész és egy nő történetén keresztül.
 Szőke Attila, Ralbovszki Csaba és Szilágyi Nándor a Zárórában |
A több díjat is nyert Záróra az emlékezés megbontott időrendű dramaturgiájára, a színészek által élőben előadott jazz-zeneszámokra és a tökéletes ensamble-játékra épül. Egy pisztolylövéssel kezdődik az előadás, majd a közvetlen előzményeket látjuk, az utoljára együtt játszó zenészek búcsúzását, ahonnan észrevétlenül csúszunk át az első találkozásuk jelenetébe. Fényváltások, átöltözések segítik a sokszoros időugrást, míg végül teljesen összeáll a történet, melynek központi szereplője a jazz-klub tulajdonosa. Minden megelevenedő történetszál arra irányul, hogy közelebb kerüljünk az egykor tehetséges klarinétos, majd kocsmát nyitó és zenekart szervező különös figura öngyilkosságának miértjeihez. A játék erejét a végig feszültségben tartott titokzatosság és a színészek kiváló zenei képessége teremti meg – a színházból születő zene, illetve a zenéből születő színház egyedi élményével ajándékozva meg a nézőt.
Az irodalmi beszélgetések a képzelet tágasságát, a realitástól való elrugaszkodás végtelen lehetőségeit a jól megválasztott helyszíneknek köszönhetően hozzák játékba. A Villány és Nagyharsány között található Szoborparkban egy dombtetőn, a vidék fölé emelkedve, a méltán híres pincészetek kitűnő minőségű borait kortyolgatva bárhol szétszóródhatunk a térben, hiszen a színpadon zajló beszélgetést felerősíti a védettséget nyújtó szomszédos sziklafal. A fehér mészkő-szobrok olyan harmóniában léteznek ebben a közegben, mintha nem is emberi kéz alkotta volna őket, hanem a természet. A beszélgetések egyik moderátora Ágoston Zoltán, a Jelenkor szerkesztője itt kérdezgeti például az egyre ismertebb pécsi zenekar, a 30Y tagjait, Beck
Zoltánt és Gradvolt Endrét pályáról, múltról, jelenről, hogy aztán a versírástól egyre szélesebb merítéssel Esterházyig és Nádas Péterig jutva az alakulástörténettel együtt képet kapjunk az újgenerációs zenekar ön- és világértelmezéséről is. A családiasan jó hangulatú beszélgetést a csapat ún. szentimentálé-koncertje követi, amely alatt médiaművészek hangulatos fényinstallációkat vetítenek a sziklafalra.
 30Y. Fotó: Garamvári Gábor (A képek forrása: Ördögkatlan Fesztivál) |
A szőlőültetvényekre páratlan kilátást nyújtó és egész évben látogatható Vylyan teraszra Kisharsányból vezet fel az út. Darvasi László itt mesél szintén Ágostonnak legfrissebb nagyregényéről, a Virágzabálókról. A meglehetősen belterjesre sikerült beszélgetésben leginkább poétikai kérdésekről van szó, de a regény cselekményéről, történelmi hátteréről, az író módszereiről és az őt foglalkoztató kérdésekről – hogy például szerethet-e egy nő egyszerre két férfit – is sok minden kiderül. (Tarján Tamás kritikája a kötetről itt olvasható.) A szerző felolvasása után a Dresch Mihály Quartet zárja a napot – szívszaggatóan szép zenével. Úgy árad szét és visszahangzik a jazz és a népzene finom ötvözete a tájon, mint ahogyan a lemenő Nap fénye lehel (utolsó) csókot az érlelődő szőlőszemekre. Mindannyiunknak nehéz kilépni a káprázatból.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Beszámolónk 2. része: Miklós Melánia: "Az élet káprázat" / II. Ördögkatlan Fesztivál