Erősen közepes és mérsékelten szerethető produkcióként indult a Rigoletto csütörtöki előadása: Fokanov Anatolij helyet foglalt a rendezésen utóbb vezérmotívum gyanánt többször is végigtolt sorlámpás öltözőtükör előtt, Fekete Attila becsülettel teljesítette a nősző mantuai herceg nevezetes Kesztyűáriáját, a Budapesti Filharmóniai Társaság – Kesselyák Gergely vezényelte – Zenekara pedig rutinszerűen húzta a talpalávalót a színpadon meg-megcsúszó orgiajelenethez. S az előadás persze így is működött, hiszen – amint azt a legendás operadirektor, Gatti-Casazza rég megírta – a Rigolettót akár kutyákkal is színpadra lehetne állítani, méghozzá a biztos siker tudatában.
 Rost Andrea |
Szolid volt tehát az indulás, s így az első pár perc legfontosabb felismert tanulságának az bizonyult, hogy – fanyalgás ide vagy oda! – Kovalik Balázzsal valóban és elvitathatatlanul új szintre emelkedett a hazai operarendezés gyakorlata. Szinetár Miklós szebb napokat látott rendezése ugyanis ma már egyszerre hat pohosnak és kínosan kisszerűnek: a tortából kibújó táncosnő, a külsejét szemüveg segítségével diáknak maszkírozó herceg és a lányrablási szcénát kísérő poharazgatás ma már egyszerűen sok, vagyis más szavakkal kifejezve – kevés. Igaz, a két utóbb említett rendezői ötlet kivitelezésére már csak alig-alig figyelmeztünk, hiszen ekkorra Rost Andrea színpadi létezése felülírt jószerével minden más momentumot. S ez a tény egy már ismert jelenség újbóli megtapasztalásához segített hozzá mindőnket: az emberi és az esztétikai minőség együttállásának ritka csodájához. Restellnivalóan nagy szavak, ám nehéz megállni a felsőfokok licitjében, lévén Rost Andrea az elcsábított, majd csalfa kedveséért életét áldozó Gilda szerepében most, túl a Scala és a MET sikerein, a búcsú kijelölt órájában is világszínvonalú, s – ami ennél több is, fontosabb is – nemes, áttetszően tiszta alakítást nyújtott.
A vokális teljesítmény természetesen máig élményszerű, Rost a szólam magaslati régiójában is meggyőző biztonsággal mozog, s a „szívhangok” is rendben megszólalnak: jelentékenyebb gégeakrobatát elképzelhetünk, sőt akár ismerhetünk is e szerepben, de érzékenyebb, finomabb jelenséget aligha. A szépségét a színpadon is megőrző szoprán játéka követte ugyan a rendezés menetét, ám egyszersmind túl is lépett azon, s így Rost Andrea Gildája, mondhatni, külön stíluselemet hozott az előadásba. Hozott, s nem vegyített, mert ez az archetipikus letisztultságában felmutatott lányalak mindvégig egy másik, egy fentebb Rigoletto-előadás képviselője maradt.
 Fokanov Anatolij |
Rost mellett az ezúttal is megbízható és szépen éneklő Fokanov Anatolij jellegzetesen provinciális, a szerepközhely felidézésére összpontosító Rigolettónak tűnt, míg a rokonszenves Fekete Attila kitartott hangjaival és imponáló emelésével (a herceg második felvonásbeli strettáját Gildával a karjaiban énekelte) sem tudott operai értelemben vett érzéki élményt nyújtani számunkra. Ráadásul Fekete tenorja a La donna é mobile kegyetlen záró hangján fájdalmas falsot fogott, s ez aztán a szólam teljes hátralevő szakaszára rányomta bélyegét. A III. felvonás nevezetes kvartettjében így elsősorban a Maddalenát éneklő, karcos és izgalmas Mester Viktóriának sikerült felnőnie a Rost produkciója által támasztott magasabb elvárásokhoz. Említést érdemel még az előadás két basszistája: a púpos bohócot megátkozó Monterone gróf alakítójaként Berczelly István szokott művészi eleganciájával, míg a burgundi brávó, Sparafucile szerepében fellépő Szvétek László legényes öblögetésével keltett figyelmet.
A leszúrt, majd zsákba tett lány, a boldogtalan Gilda végbúcsúját hatalmas ováció követte, s a recenzens lelkesedését is mindössze egyetlen motoszkáló kérdés zavarta meg az ünneplés közepette: vajon miért is nem az operaházi évad szokott menetében ejtjük szerét Rost Andrea jubileumának?