Színpadkép

Mert hogy milyen volt szürkesége, arra kiválóan emlékszem: a Kesselyák Gergely rendezte Turandot ugyanis a megszokottnál és elvártnál több kategóriával fakóbb, a fekete-fehér színskálának is az unalmasabb részeit összevariáló látványvilággal és néhány, számomra nem túl meggyőző, ám lényegi változtatással élt 2008 nyarán. Megszokásról és elvárásról írok: ha van opera, aminek egyszerűen muszáj színes-szagosnak, de legalább szélesvásznúnak lennie, az bizonyára Puccini befejezetlen műve. (Az is igaz: bukni valószínűleg még egy szigorúan minimalista koncepcióval sem igen lehetne vele, hiszen a zene mindent visz. Főleg, ha van, akit vigyen – erről később még szólok.)

Rálik Szilvia és Bede-Fazekas Csaba

A büszke kebelében jégszívet viselő Turandotnak a hasonló matériából készült palotáját ábrázoló, monumentális díszlettel (Zeke Edit) természetesen nem lehet sokat kezdeni a felújításkor, ám úgy tűnik, hogy egy újragondolt, koncepciózus világítási terv csodákat tud tenni. Remélhetőleg nem érzékeim csaltak meg, de az idei előadást jóval látványosabbnak, grandiózusabbnak észleltem, mint az előző évit. Ez főleg az első felvonásra érvényes, a második rész végén ugyanis a kínai udvar és a császár alkotta tabló még mindig távol áll az igazitól: a Velich Rita míves, ám színpompásnak csak ritkán nevezhető jelmezeit viselő statisztasereg továbbra is inkább lehangoló, mint fenséges benyomást kelt.

Az operában az a jó, hogy (szerencsés esetben) csukott szemmel is élvezhető, ugyanakkor a jelen rendezésnek a közönség egy szűk részéből berzenkedést, ám a többségből hangos tetszést kiváltó ötletei ellenére – gondolok itt például és elsősorban Ping, Pang és Pong hosszas és alapos tisztálkodására – esetünkben nem volt szükség efféle jól bevált óvintézkedésre. (Apropó, rendezés: a tavaly megkérdőjelezhető módon folyton Kalaf kezébe erőltetett fehér keszkenő idén is jelen volt ugyan a színen, de hercegünk kevesebbszer és kevésbé nevetséges módon kapta elő. Rossz hír, hogy a valamilyen rejtélyes oknál fogva fél lábukra sánta – talán láthatatlan rabláncot hordó? – gyermekek ugribugri magánszáma /koreográfus: Kozma Attila/ változtatás nélkül átöröklődött.) Vissza a zenei megvalósításhoz: a Szegedi Szimfonikus Zenekart energiával telve, dinamikusan, nem lankadó figyelemmel irányító Kesselyák Gergely a partitúra minden finomságát értő karmesternek bizonyult. A fúvósok obligát és bántó gikszereit feledtették a több ízben főszereplővé előlépő, kivételes koncentráltsággal megszólaló vonósok. Kovács Kornélia karigazgató a szegedi kőszínházban rendre bizonyítja, hogy a kórus a megfelelő szakember mellett megtáltosodik: a bemikrofonozott térben ugyan olykor furcsán erőteljes vagy éppen hallhatatlan volt egynémely hang, de a Turandotban meghatározó szerepet betöltő karra mégsem lehetett panasz.

Cselóczki Tamás, Gábor Géza és Rost Andrea

Ebben egyébként nem kis szerepet tulajdonítok a ténynek, hogy az egyéb „körülmények” eleve jobbak voltak, mint tavaly: a 2008-as szlogent, miszerint a fiatalságot becsábítandó magyarul szólal meg az opera, akkor is ostobaságnak tartottam, így most igazán örömteli, hogy végre olaszul, legtöbbnyire jól érthető kiejtéssel halljuk mindazt, amit hallanunk kell. A szereplőgárda az egyetlen Liu kivételével megegyezett az előző évivel: a zengő hangú Gábor Géza felismerhetetlenre maszkírozott (sminkmester: Petrilla Orsolya, testfestés: Pál Gergely) Timurja majd’ végig elcsigázott öregembernek látszik, ezért megrendítő, amikor utolsó erejével félretolja a halott Liuhoz rontó Kalafot. A tróntól (és makrancos lányától) mielébb szabadulni akaró, a sors rendelése ellen erőtlenül tiltakozó Császárt Bede-Fazekas Csaba az öregedő hang gazdag árnyaltságával és vállalt esendőségével hozta. A Cseh Antal, Nyári Zoltán és Kóbor Tamás alkotta miniszteri trojka a sok fölösleges nyílt színi szöszmötölés ellenére is méltán aratott nagy sikert.

Rost Andrea (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)

A mindenkori Turandot-előadások sorsa és megítélése azonban természetesen a címszereplőn és a Liut meg Kalafot alakító énekeseken múlik. A jéghercegnőt formázó Rálik Szilvia kirobbanó formában van: a hangszálgyilkos szólamot ámulatba ejtő könnyedséggel és magabiztossággal énekelte. Ő már az énekesek új generációjához tartozik, így a testből és arcból egyaránt sokat takaró, meseszép jelmez – meg a színpad és a nézőtér közötti jókora távolság – ellenére süt, hogy minden mozdulata, minden testi-lelki rezdülése valódi. Méltó párja a Liu szerepével tavaly ősszel a MűPá-ban, Kovalik Balázs félig szcenírozott előadásában debütáló Rost Andrea. Az első felvonásban ugyan még nem teljesen győz meg, viszont Liu haldoklását és a hozzá vezető utat bámulatos erővel, nem egyszerűen hibátlan, de mindvégig ihletett énekteljesítménnyel hozza. Cselóczki Tamás Kalafja azonban csalódást kelt (és nemcsak két kollégájához képest): a természetesen vastapssal jutalmazott Nessun dormával hosszan kínlódik, hangja a magasabb régiókban az idővel előrehaladva egyre sűrűbben kap zavaró, hisztérikus mellékzöngét. Nyilván nehéz igazán jó tenort találni, de nem könnyen tudjuk megbocsátani, ha két ilyen kaliberű énekesnő mellé egy, a legjobb esetben is csak szokványosnak mondható tenor kerül. De ez már nem a mi dolgunk, legfeljebb az, hogy emlékezzünk – a háromból kettőre.

Kapcsolódó cikkünk: Jászay Tamás: Tanmeseország

Vö. Heiner Lajos: Sokkal több mint ráncfelvarrás
Kolozsi László: Holdjáték 
Novotny Anna: Sárkányok, tündérek és Puccini Szegeden