A hetvenedik születésnapját szeptemberben ünneplő irodalomtörténész professzor szerzőt érzelmi, familiáris késztetés is ösztönözte a szakmai célkitűzések mellett. Mint olvassuk, Tamási Áron szülőhelyén, Farkaslakán a helybeliek között „a legelső időktől [az 1550-es évektől] kezdve folyamatosan előfordultak” Csiki, Demjén, Fancsali, Hadnagy, Magyar, Pakot és Sipos vezetéknevűek. E személyesség azonban csupán a XX. század első kétharmadát átfogó, jellegében kiterjedt tárgy hiánytalan ismeretével s az érezhető táji-történelmi otthonossággal ad hírt magáról. Sipos Lajos maradéktalanul otthonos abban a világban, amelyet Tamási személye körül megképez, leír.
A mű fő kérdése az, ami címében – a bizonyára legismertebb Tamási-idézetben – epigrammatikus, lirizált állításként ölt alakot. Vajon Tamási Áronnak sikerült-e beteljesítenie a vágyat, amelyet többes szám első személyben vont elénk? Hiszen – amint a tömör, mégis sokat mondó fejezetek szép szavú rendjében kibontakozik – gyerekkori balesete folytán a paraszti munka mindennapjaiba nem olvadhatott bele úgy, mint a falujabeliek (bár, s ezt fotó is bizonyítja, sok mindenhez ugyanúgy értett, mint a földművesek). Huszonévesen, kiművelt fővel és nagy ígéretű fiatal íróként meg sem állt Amerikáig (bizonyság rá többek közt az Ábel-trilógia egyik regénye), hogy aztán nem sokkal később hazameneküljön, hűségesnek bizonyuló Underwood írógépével.
Haza? A Románia által „kézhez vett” Erdélynek és magyar irodalmának kiélezett tennivalóit, sűrű konfliktushelyzeteit, tanácskozásait és vitáit Sipos Lajos elfogulatlanul, alaposan tárgyalja. A magyarországi kötődést, feladatokat, literátus beágyazódást is. A II. világháború alatt és után kialakult helyzetet ugyancsak (összes anyagi és egyéb nehézségeivel); majd a hosszú éveket, amikor az író nem jutott, nem juthatott el szeretett szülőfalujába, ahol – nemegyszer tervezte – házat kívánt vásárolni, s ahol ereje hanyatlásakor is tartózkodni szeretett volna (nem így történt). Nehezen megszerezhető útlevél kellett, amikor nagyon kellett. Tamási körül – minthogy az ún. népi írók csoportjának frekventált tagja, 1956 forradalmának közszereplője volt – nyüzsögtek a besúgók. (Sipos diszkréten fedőnevükön említi azokat is, akiknek azonosítása már nyilvánosan megtörtént. Ennek az is oka lehet, hogy az album a szintén az Elektra Kiadóháznál korábban közreadott Tamási Áron. Élet- és pályarajz „részben javított, fényképekkel bővített, jegyzetek nélküli, átdolgozott változata”, melynek megjelentetésében a Petőfi Irodalmi Múzeum is közreműködött. Az átdolgozás e kérdéskörben nem teljes mértékű, holott például az egyik jelentésíró kiléte – két név egymásra vetülése – a személyiséghasadás sajátos kérdését is felveti: a tudósított eseménytől távol levő ügynök voltaképp saját magára hivatkozik mint tanúra). Mindehhez a magánéleti szférát is hozzávehetjük: Tamási négy házasságban kereste a boldogságot. A negyediket súlyos betegen, a lakásán kötötte; kevéssel előbb még más – a saját keresztlánya – volt a jelöltje. Gáláns kalandjainak se szeri, se száma (ha írásmű témájává lettek, Sipos is megemlékezik róluk).
Tehát: otthon volt-e valahol (s legalább olykor) a világban Tamási Áron maga? A mindvégig finom stilisztának bizonyuló Sipos Lajos e kérdésben csak a szövegfordulatok erejével foglal állást. Így a záró mondattal. Tamási elég széles körben ismert – a két Szervátiusz, apa és fia által faragott – emlékműve a Hargita sándorfalvi részén fekvő „Úrasztala köve” szikla felhasználásával készült. A kő hajdan a pásztorok találkozóhelyét jelölte. Sipos Lajos ekként fejezi be pályaképét: „A Havas azon részén, ahonnan az »Úrasztala kövé«-t elhozták, jó vizű forrás fakadt”. Közvetve a harmónia és az örökhagyás szimbóluma ez. A vendégül látásé, az éltetésé, a másoknak is otthont nyújtó szellemi otthoné. Annak sejtetése, hogy Tamási Áron a műveiben és a művei által hazatalált, otthonos írott hazát, írott univerzumot teremtett. Az már más kérdés, ezt a sugalmazást ütköztessük-e például Németh László 1929-ben papírra vetett soraival: „Tamási, amikor jött, elkápráztatott. Ekkora gazdagságról nem álmodtam. […] Olvasom, s nem menekedhetem némi indusztriális szorongástól. Mennyi kincs, gondolom, s ez mind a levegőbe megy? Ha legalább egy nagy világirodalmi művet lehetne fűteni és világítani vele”.
Nem szűkölködünk, de nem is bővelkedünk Tamási Áron életútját, munkásságát feldolgozó könyvekben. (Sipos Lajos egykori kollégája, az egyik fényképen az író társaságában ülő Czine Mihály készült az 1990-es évek vége felé, egyre súlyosbodó betegségével dacolva, Tamási-könyvre, mely szervesen bele is illett volna életművébe.) Szükség volt erre a – részben, s főleg a fényképektől új – összegzésre. Sipos minden szükséges közlésnek megtalálja a helyét, mellékesnek tetsző személyekről és eseményekről is szót ejt, az összetettebb problémákat árnyaltan tekinti át, alkalmatos helyeken irodalomelméleti fogalmakat is bevezet és hasznosít. A könyvcím indukálta, hogy a becses (és olvasmányos) részletek helyett egy elvontabb kérdés egésze került a jelen írás középpontjába. A részletekről annyit: Sipos gondosságán, érzékenységén ritkán fog ki tévesztés vagy a nyomda ördöge. Akad egy-két névelírás; Starker János nem karmester, hanem világhírű csellista. S ha már a fényképek oly láttatón kísérik a könyvet – képszerkesztő: Benkő Nóra –, s a 150. oldal egyik felvételének aláírása tudatja is: „1965-ben, budapesti otthonában. A tányért tartó kézen jól kivehető a gyerekkori csonkulás” – akkor vegyük szemügyre a 14. oldalra került képet. Amennyiben ezen az X-szel jelölt személy valóban Tamási Áron – egyenruhában, 1918. június 3-án, két nappal a piavei átkelés előtt –, akkor e kép „megfordítva” kerülhetett a kötetbe, mivel bal kézfejnek annál épebb hüvelykujja nem lehet, mint amilyet itt látunk.