A kiállítás címében szereplő apró játékossággal kiegészülve egyaránt azt sejtetik, hogy nagyon is kortárs kiállítást rendezett a Néprajzi Múzeum. Az első dolog, ami megcsap, hogy nincs levegő. A friss légáramlatoktól tökéletesen mentesített kiállítási térben ijesztően fülledt meleg tolul az ember vállára. A kezdet azonban még mindig ígéretes: az első tárgyak hangulati nyitánya tovább pezsdíti az érdeklődést. Egészen addig, míg az első sarkon balra nem fordulva gyanút nem fogunk, hogy valami nem stimmel.

Részletek a kiállításból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A kiállítási tér kezdetén kiderül az erre szinte-szinte expliciten reflektáló bevezető szövegből (jó, a beharangozókból is tudható), hogy a kiállítás témája a finnekkel kapcsolatos magyar sztereotípiák megjelenítése. Ezek az előítéletek vagy rögzült tudások nyelvileg egészen egyszerű felsorolásokkal letapogathatók. Például sötétség, ezer tó országa, szauna, Kalevala, nyelvrokon, Forma 1 stb. Hogyan is jeleníti meg egy etnográfiai tér ezeket a sztereotípiákat? Természetesen felmutatja a tárgyakat és bevezető vagy magyarázó szövegekkel széljegyzeteli azokat. Belevisz némi újdonatúj technikát (video, törött térhasználat, interakció), amennyit a büdzsé megenged. Ez mind rendben van, a kiállítási terek már csak ilyenek, és időszaki kiállításhoz képest még sokat is kapunk. Mármint mennyiségileg. Más kérdés, hogy tartalmilag és retorikailag mit is közvetít a látogatónak a kiállítás. Nem annyira azt mutatja fel, hogy milyenek a finnek magyar szemmel, sokkal inkább azt tárja elénk, hogy milyenek a finnek a magyar néprajzosok szerint. Nem saját finn-sztereotípiáinkra csodálkozunk tehát rá, hanem azzal szembesülünk, hogy milyen sztereotípiái vannak a kiállítás-szervezőknek a finnekről. Vagy hogy a néprajzkutatókban milyen sztereotípiák élnek rólunk, látogatókról, és azzal, hogy milyen sztereotípiáik vésődtek be bennük a kiállítás-rendezésről. Nagy a különbség.

[„A bölcsőtől a sírig”]
A kiállítási anyagot résztémák szerint tagolják, és „az A-tól a B-ig”-logika mentén, vagyis a megszokott módon, lineárisan haladunk, múltból a jövőbe. Erdőből a városba, A Kalevalától a finn metálig, A hótalptól az autóversenyzésig, A gumicsizmától a Nokiáig, A finn népviselettől a Marimekkóig, A kéregedénytől a finn designig… Érthető, hogy meg kell mutatni a múzeum raktárának finn-anyagát, de a mód, a mennyiség egy kicsit el van szabva. Érthető, hogy a néprajz a jelent a múlttal magyarázza, finn-kliséinket a múlt tárgyaival és adataival egészíti ki. A jelen kulturális reprezentációit, a mai sztereotípiákat a múlt kontextusába helyezi, és alig-alig egészíti ki adatokkal, így nem tudja a finn kultúra kurrens kontextusában megmutatni azt.

[„ne írjuk ki, úgyse olvasnak”]
A múlt kizárólagos kontextusként való néprajzkutatói értelmezése azzal a következménnyel jár, hogy a kiállított anyag aránytalan. Egy raklapnyi kerékgumival és gumicsizmával szemléltetik, hogy a Nokia előcége milyen tevékenységre specializálódott. A Kalevala magyar kiadásaiból sincs kevés, s bár megtudjuk, hogy szórványszerűen továbbélnek a hajdani eposzi hagyományok a mai metálzenében (ízelítőként bele is hallgathatunk, ez jó), a finn metál (vagy tágabban a finn zene) egyéb rétegeiről semmit sem tudunk meg. Arról sem a kiállítási anyagból értesülünk, hogy pl. a finneknél a Kalevala még csak nem is kötelező olvasmány. Van, hogy a tárgyhoz tartozó felirat nem magyarázza, csak megnevezi a tárgyat (rokkalapocka). Van, hogy irreleváns a kép és a képaláírás (Vörös Gabriella Nokia gumis kerékpárjával), van, hogy nyomasztó, amikor a Magyar Nemzeti Filmarchívumtól kapott ’60-as évekbeli finn-videóban szereplő nő szocreál bemondóhangját két teremmel korábban hallom. A külön kis beugróban vetített film valójában természetfotók, azaz állóképek sorozata.

[„ahogy eddig is, tűzzük fel és rakjuk vitrinbe”]
A sorkizárt, egyetlen tömbből álló felvezető-összefoglaló szövegek és kép-megjelenítések színvilága köszönőviszonyban sincs a marketinganyagok stílusával. Ami ott vonzó, mai és ígéretes, az itt avítt, poros. Óriási a disszonancia például a kiállítás meghívójának nyitó designja és a belső térben elénk tártak stílusjegyei között. A finn építészetről pár (régi) képet találunk, a mai design, divat tárgyait elkoptatott kiállítási módszerekkel mutatják meg. Valahogyan sikerült a kiállítás szervezőinek elérni a bevált vitrines-feltűzős-ragasztós megoldásokkal, hogy a kortárs tárgyak is végtelenül érdektelennek és valaha-voltnak tűnjenek.

Azt, hogy milyennek lehetne még látni a mai finneket, nem a kiállításból fogjuk megtudni, és azt sem, hogy elhasznált, inflálódott, szétfeslett kliséinket upgrade-elni lehetne. Ugyan nem ígérnek olyan hamis igazságokat, mint hogy pl. itt megszabadulhatunk az előítéleteinktől, hiszen a sztereotípiáknak is megvan a maguk funkciója, kulturális-ökonómiai szerepe; ám nem sikerül jelentősen felülírni azokat, vagy akár rámutatni arra, hogy hol nem illeszkednek ítéleteink a finnek mai világával. Bónuszként pedig még a néprajzi kiállításokról való sztereotípiánkra is rácsodálkozhatunk. A kulturális reprezentációk kutatónak meg kell tudniuk különböztetni a lejárt és a kurrens reprezentációt egymástól. Tudniuk kell, hogy ugyanazt többféleképpen lehet reprezentálni, és tudniuk kell különbséget tenni reprezentáció és reprezentáció között. Megfigyelés, felismerés, értelmezés – mindez alaptevékenysége az etnográfiának. Éppen ezért, a kultúra kutatóinak illene észrevenni saját reprezentációit is.

A kiállítás megtekinthető 2010. november 28-ig.

Vö. Götz Eszter: Pipacs és mobil 
Földes László – Baku Eszter: Gumicsizma, szauna, Alvar Aalto 
SFA: Rokonaink természetrajza 
Tóth Katalin: Finnekről magyar szemmel – "finnesen"