Jelenetek az előadásból

Nem kell ahhoz különösebb rossz szándék, hogy valaki mestere életművével szerencsétlenül sáfárkodjon. Sőt, talán éppen a feltétel nélküli tisztelet és hódolat vezethet ilyen furcsa, maximalista, mégis vérszegény kivonatoláshoz, mint amit Gil Roman, a Béjart Ballet Lausanne jelenlegi művészeti igazgatója (és Béjart egykori vezető táncosa) prezentált Szerelemtánc cím alatt a Szegedi Szabadtéri Játékok közönségének. De ha bárkiben az a pökhendi érzés keletkezett volna, hogy „ó, tehát Béjart csak ennyi?”, az feltehetően óriásit téved.

Ugyanis Béjart – amíg élt – egyáltalán nem kívánt önnön szobrába dermedni még az örökkévalóság illúziójának érdekében sem, és pontosan tudatában volt annak, hogy mennyire jelenidejű egy-egy koreográfia (például azért, mert szervesen kötődik az adott korszakhoz, az adott előadókhoz, társművészekhez). 1979-es életrajzi kötetében, az Életem: a Táncban a következőket deklarálta: „Nem szeretném, hogy a balettjaim ilyen soká éljenek. Tűnjenek csak el a testemmel együtt. Nehogy 2000-ben poros vagy mélyhűtött paródiájukat állítsák színpadra.”

Tartok tőle, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokra befutott Szerelemtánc mégis valami hasonló szimptómáról árulkodik, ugyanis a Béjart-művekből kiragadott mozaikokból korántsem kaphatunk  reális képet a korszakalkotó és zseniális koreográfus munkásságáról. Mintha csak azért jött volna létre ez az est, hogy a nézők könnyedén kipipálhassák a leghíresebb Béjart-munkákat, a szellemi örökös pedig az odaadó „műemlék-védelmet”; csak éppen egy koreográfus alkotói pályájának esszenciáját nem lehet oly módon leszűrni, hogy innen is, onnan is kikapunk egy-egy részletet és összeturmixoljuk.

Csupa, kontextusából kiragadott táncjelenet vár ránk, melyek még össze is vannak csúsztatva, egymásba öltögetve, egy olyan, burjánzó, heterogén tánc-szövetet képezve, melyben maximum eltévedni lehet. Felütésként a finálé a Tavaszi áldozatból, később kettősök következnek a Rómeó és Júliából, görög (7 Danses Grecques) és egzotizáló, afrikai jellegű tánc (Héliogabale), majd U2 és Queen számokra komponált, (az adott korszak modorosságát magukon viselő) munkák és Jacques Brel sanzonokra épülő, érzelmes-túlfűtött miniatűrök sorjáznak.

Ami az első rész felvillanásaiból igazán megmarad, az csak egy-egy meglepőbb formai ötlet, például az embernagyságú, variálható, sárga textilcsőben elbújt, személyiségüket elvesztett, jelként funkcionáló táncosok látványa, vagy a kifejezetten önreflexív, kiszólogató balerina ötlete, aki rendre leállítja, majd újrakezdi a jelenetét. Végül, a tucatnyi koreográfiából kimetélt részlet után az első félidőt záró Queen-számot, (The show must go on) a közönség már automatikusan tapsrendként értelmezi, és ütemes tapsolásba kezd, mint egy tévé-show felvételén.

Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok

Az est második része sokkal élvezetesebb, köszönhetően például annak, hogy két koreográfiát végre teljes egészében végignézhetünk; az első Gil Roman műve, A szellemek kaszinója, a másik pedig egy legendás Béjart mű, a Bolero. A szellemek kaszinójában a táncosok fehér karneváli maszkban mintha egy másik korszak figuráit keltenék életre, hatalmas, kosztümös figurákat görgetve a színpadon. A Dóm sejtelmes fényekkel megvilágított, titokzatos tere tökéletes díszletül szolgál a szellemidézéshez. A Bolero végül megmutatja azt az érzéki látásmódot, azt az erőteljes, lenyűgöző tömegmozgatást, ami Béjart sajátja. A közel fél évszázados koreográfia ma is élő és lenyűgöző. A díszlet emblematikus: középen egy piros, kör alakú emelvény, körülötte piros székeken ülő táncosok, közel harmincan. Az emelvényen emelkedő táncosnő testének lüktetését a körülötte lévő férfi táncosok fokozatosan átveszik, egyre szorosabb, hullámzóbb és vágytelibb kört vonva a főszereplő köré. Ravel zenéjének mélyben morajló, majd viharossá fokozódó szenvedélyét Béjart látványosan és szisztematikusan lefordította a testek nyelvére, hipnotikus, megállíthatatlan erővel rántva össze a táncosokat. Ez a koreográfia még a szabadtéri színpad távoli helyeiről is élvezetes, bár feltehetően még sokkal fülledtebbnek és robbanékonyabbnak hathat egy zártabb, szűkebb térben.     

Alapvetően azért a Bolero kivételével mégis elsősorban szilánkokat kapunk, profi, nagyüzemi tálalásban. Lehet, hogy egyszerűen kezelhetetlen (pontosabban megszelídíthetetlen) ez a forrongó, zseniális, heterogén és szuggesztív életmű, és ez nem is feltétlenül baj. Béjart ugyanis elsősorban arra törekedett, hogy a nézőkben a művei által megélt élmény, az érzelmi megrendülés maradjon meg, és nem konzerválni akarta a koreográfiáit: „…nincs elhivatottságom az élőhalotti létre. Ugyanezért nem akarom, hogy a balettjaimat táncolják a halálom után is. Mi értelme volna? Azért csinálok balettokat, hogy életben maradjak. A balettjaim nem támasztanak majd fel. Olyanokká lesznek, mint a falvakba vezető útnál díszelgő hősi emlékművek…” (Béjart: Életem: a Tánc)

Vö. Kutszegi Csaba: Örökös örökösgondok 
Fuchs Lívia: Vegyes vágott, habbal 
Vass Kata: Értelem és érzelem Szegeden