Tudva persze, hogy a júniusi szám mindig kicsit más, mint a többi, hiszen ebben a hónapban hagyományosan a mindenkori POSZT-hoz időzített, tematikus színházi összeállítás lát napvilágot.
A lapszám szerkezete ugyancsak a tradíciót követi: az adott évadot áttekintő kisesszékkel nyit, emellett interjúk és színházi tárgyú esszék-tanulmányok alkotják az első nagyobb blokkot. Ezt követően az évad pécsi bemutatóiról olvashatunk színikritikákat, majd a Jelenkorban megszokott kritikarovat következik, ezúttal természetesen színházi témájú kötetekről. Mindehhez pedig műmellékletként egy új magyar színdarabot vehet a kezébe az olvasó.
Az évad-áttekintések rendszerint erős állításokat fogalmaznak meg a magyar színházi viszonyokkal kapcsolatban, és ez most sincs másképp. „Talán kissé sok a könnyű és a szórakoztató ebben a szezonban” – Tompa Andreának ezzel a mondatával nyit az első írás, amely abban látja mindennek a veszélyét, hogy háttérbe szorul a kritikai gondolkodásmód: „A magyar színház ebben a pillanatban nem tükrözi a reflexiómentes, önmagán gondolkodni és saját betegségeit elemezni képtelen társadalmat, hanem mindennek maga is aktív részese, elkövetője és áldozata.”
Ehhez az éles felütéshez Stuber Andrea szubjektív évad-áttekintése csatlakozik, majd egy elemzést olvashatunk Kovács Krisztina és Bereményi Géza új darabjáról, az Apacsokról (Jákfalvi Magdolna tollából), illetve egy tanulmányt Tolnai Ottó színpadi munkáiról (Mihálka Réka írása). Az első rovatban mindezen túl két beszélgetés kap helyet. Bérczes Lászlót Tompa Andrea kérdezi a pályájáról, a rendezéseiről és a Bárka színház körüli fejleményekről, Bérczes pedig Törőcsik Marival készít interjút – ez a szöveg alighanem a júniusi Jelenkor egyik csúcspontja. Nem pusztán Törőcsik szuggesztív személyisége teszi azzá, hanem a párbeszéd dramaturgiája, a beszélgetőtárs finom egyensúlyérzéke is: Bérczesnek, ahogy erről eddigi beszélgetéskötetei is tanúskodnak, a színházi munkák mellett ugyancsak nagy műfaja a beszélgetés, a másik személy karakteréből kibomló dinamika formává alakítása.
Szűcs Katalin Ágnes a Pécsi Nemzeti Színház két bemutatójáról – a Mohácsi-féle Istenítéletről, illetve a Vincze János rendezte Portugálról – közöl színikritikát, az előbbit igen ígéretesnek, az utóbbit kudarcként ítélve meg. Seress Ákos a Pécsi Harmadik Színházban ugyancsak Vincze rendezésében bemutatott monodrámáról, az Ibusárról ír elemző áttekintést. A Janus Egyetemi Színház három új darabját Weiss János veszi szemügyre, nem kevesebbet állítva, mint hogy a szép hagyományokkal bíró társulat Borges, Beckett és a García Lorca-abszurdok színre állításával komoly lépést tett a kísérleti színház felé, mi több, „eddigi működésének csúcspontjára jutott, még akkor is, ha ennek áraként a rendezők időnként aránytalanul nagy kockázatot vállaltak”.
A könyvkritika-rovatban négy írás található. László Emese Térey Asztalizenéjét elemzi mint a „pillanatnyiság” drámáját: „az ízlés mércéje ebben a közegben az idő, amely minden kedveset hamar unttá és utálttá tesz”. A budai felső középosztály társasági keringőjét megjelenítő színdarabból ugyanakkor megítélése szerint minden költői ereje és zeneisége dacára hiányzik a drámaiság, ami „azonban inkább a kor, és nem feltétlenül a szerző hibája”. Nagy András P. Müller Péter új színházi kötetéről (Hamlettől a Hamletgépig) ír igen elismerő recenziót, Egressy Zoltán egy régi-új alapkönyvet, Egri Lajos magyarul jókora késéssel megjelent munkáját, A drámaírás művészetét mutatja be, P. Müller Péter pedig egy újra kiadott, fontos kötetet (Robert Cohen: A színészmesterség alapjai) ajánl az olvasó figyelmébe. A lapszámot Radnóti Zsuzsa rövid esszéje zárja, amely bevezetőül szolgál a júniusi Jelenkor drámamellékletéhez.
S ezért a mellékletért már önmagában is érdemes kézbe venni a lapot. Nagyon furcsa, mi több, meghökkentő szövegről van szó. Germaine Tilliont (1907–2008), a neves francia antropológusnőt, a francia ellenállás tagját a nácik 1943-ban kézre kerítették és a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcolták. Itt írta meg abszurd-szatirikus operett-librettóját rabtársai szórakoztatására. A szöveget a szabadulását követően nem publikálta, s csak 2007-ben, Tillion századik születésnapjára mutatta be három előadáson a párizsi Théâtre Châtelet.
Lackfi János ezzel a szövegkönyvvel dolgozott, ám a végeredmény jócskán túlmutat a puszta fordításon. Önálló alakokként formálja meg a szereplőket, Tillion Ravensbrück-monográfiáját is felhasználva a munkához, ugyancsak önálló figuraként léptetve föl a szerzőt a Krónikás személyében. A darab vázát az egyetlen férfi szereplő, a Professzor előadása adja, amely egy különleges állatfaj természetrajzaként mutatja be a lágerlakók – a Lágerlánykák – életét és halálát. Ezt ellenpontozzák a giccs és az abszurd határán egyensúlyozó slágerátiratok, az egyes szereplők emlékfoszlányai, illetve a Krónikás realisztikus, a lágerélet logikáját felfejtő közbevetései.
Kevert hangú, nehezen emészthető, kegyetlen-blaszfém szöveg Lackfi Tillion-átirata. Formáját tekintve revü, miközben veszélyesen tabusértő, s éppen ezért színházi értelemben nem magas labda, hanem éppenséggel kemény erőpróba. Nem pusztán tehetség, hanem bátorság és arányérzék kérdése is. És alighanem megkerülhetetlen feladat, már ha egyetértünk a lapszám elején elhangzó figyelmeztetéssel, miszerint a színháznak igenis kezdenie kell valamit azzal a világgal, amelyben működik. A bakancsokba helyezett disznólábak náci provokációja ugyanis színpadi díszletként a visszájára fordítható.