Fabó Tibor

Kétoldalt kerítés, a deszkák tessék-lássék módon fehérre festve, végükön fekete köcsögök. Jobbra szép nagy fa pontosan derékszögben növő ággal, mellette az udvarban kút, hátul napraforgók, mögötte a Nap és a Hold egy nagy fehér kör formájában. Baloldalt dobogó, erre épült Gondos Eszter, Regina és Magdolna apró, tárgyakkal-emberekkel telizsúfolt háza. Ondraschek Péter díszlete Kisvárdán nem működik jól, és ennek objektív okai vannak. Nem elsősorban az, hogy kevéssé teátrális, ellenben csúnyaságában a legrosszabb meseelőadásokat idézi – mert ez még otthon, Komáromban is komoly defekt –, hanem mert a Művészetek Házának „kultúrházszínpada” irdatlan széles, mélysége viszont nincs. A következmény: az előadás 3 óra 15 perce csak nyúlik, terpeszkedik; amit látunk, az meg se nem tündéri, se nem realista.

Elismerés jár a rendező Vidnyánszky Attilának, amiért megosztja a nézővel a kételyeit, a munkát illető nehézségeit. „Nem szabad olyan módon hozzáállni (a darabhoz – a szerk.), ahogy a szövegekhez állok, hanem Tamásin keresztül kell elmondanom, amit gondolok, és elmesélni a mesét” – mondja a műsorfüzetbeli interjúban, és beszél arról is, hogyan változott a kezdeti elvontabb, intellektualizáló hozzáállása, hogyan jött rá arra, hogy nem szabad széttrancsírozni a szöveget. A cél Tamási szellemiségének megjelenítése volt, ennek hívószavai pedig Vidnyánszky számára: magyarság, gyökerekhez való fordulás, kristálytiszta csengés, népi hangvétel. És mit jelentenek ezek az egzaktan is kevéssé értelmezhető hívószavak az előadásban? Fogalmam sincs. De ha ezek a fogalmak valahogy mégis megjelennének, egy szimpla kurzuselőadással állnánk szemben. Úgyhogy nagyon jól is van ez így.

Szvrcsek Anita, Tóth Tibor, Szoták Andrea

Maga a szerző írta utasításként, hogy a színpadra állítók ne mesejátékként, hanem reális események sorozataként fogják fel a darabot. Vidnyánszky mindkét kívánalomnak eleget tesz; a történet reális, varázsos-szimbolikus, ösztönös, látomásos, folklórból táplálkozó; lírai szintjei viszont nem azonos erővel vannak jelen, és nem is olvadnak elválaszthatatlan nagy egésszé – ami pedig igazán hiányzik, az a humor. Míg Tamási világában logikus Köményné válasza a leghétköznapibb, egyben a legemelkedettebb kérdésre, a szerelem mibenlétére, az előadásban nem az. Meglenne pedig szám szerint minden, ami kell, mert ugrál az alakoskodó ördög-boszorkány-bakkecske (igaz, nagyjából három mozdulatot variál), döglött varjak lógnak a gerendán, durrannak a puskák, Bakk Lukács és Préda Máté halomra lövik a falut, miközben a szerelmes Magdó és Móka a Holdba kerülnek, csak épp az intim csöndek, a puhák és a baljóslatúak hiányoznak. (A megszólalások egy részét pedig agyonüti a hitelességi – azaz „székely módra beszélési” – kényszer: a dialektus rossz, ráadásul jeleneten belül is következetlen az imitálása.) Agyba-főbe szól ugyanis a zene: jeges széllel, dobogással, kísérteties hangulattal indul, amit felvált a népi zenekar, csicseregnek a madarak, amikor Magdó lenyeli a tojást és beteljesedik a szerelem, a tragikus-baljós kimeneteknél jó hangos a zongora, danolnak is, hogyaszongya Nem tudom az életemet hol rontottam én el meg Csak egy kislány van a világon meg Gyertek fiúk, menjünk a kocsmába, és a macskanyávogás bizony torzítva ugraszt egyet a muzsika tempóján.

Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Remek különben az – egyik – alapkonfliktus: a Gondos lányok mind szépek és mind fiatalok, úgyhogy Szvrcsek Anita (Eszter) és Szoták Andrea (Regina) inkább Hamupipőke két gonosz mostoháját idézi, mint gonoszságban aszalódott vénlányokat. A képzetet segíti az is, hogy Ondraschek Péter a stilizáltan népi mellénykével-rokolyával szemben előnytelen, zsákszabású barnába és szürkébe öltözteti a Magdolnát játszó Holocsy Katalint, mintha borsóválogatásból érkezne. Színésznőkkel igen jól áll az előadás, mindhárman remek alakítást nyújtanak, Szoták és Szvrcsek életeset, Holocsy éterit, melléjük csatlakozik a szeretettelin bölcs Varsányi Mari Köményné szerepében. Tóth Tibor (Bakk Lukács) és Fabó Tibor (Préda Máté) párosa népszínműveket idéz, velük szemben Hajdú László tisztaszemű-tisztaszívű fiú-Mókája minden megjelenésével a helyén van. Akkor is rá kell figyelni, amikor a faágon ejtőzik nagy csöndben, az pedig ritka bájos, ahogyan a kútból kikerülve csuromvizesen, hidegrázósan betámolyog a szobába, vizes ruháját leveti, és szégyenlősségében a vizes alsónadrágját kicsavarja, jól meglengeti a feje fölött, hogy száradjon, majd visszaveszi, nehogy mezítelenül feküdjön le.

Együtt vágtatni sebesen a Göncölszekéren az égi kék mezőn – ez a szerelem Tamási szerint. Az ezúttal nem „öntörvényű” Vidnyánszkyval meg csak zötyögünk a vicinálison.

Vö. Budai Katalin: Tamási zongorán 
Markó Róbert: Így s úgy s megint