Prózának neveztük a kopfban a művet, mivel regénynek vagy novellafüzérnek csak igen erős fenntartásokkal titulálható. Szomory Dezső fáradt korszakában keletkezett, amikor az írónak már nem volt sem kedve, sem ereje az alaposabb kidolgozáshoz. Ami nem csoda, hiszen A nagyasszony 1927-es, az ébredő nácik által bűzbombás botrányba fullasztott, ám így is sikeres Vígszínház-beli felújítása után az egyre vérszomjas antiszemitizmus még az övénél harcosabb alkatnak is meggyengített volna az alkotóerejét. Szomory az élet császárának és királyának tekintette magát, akit csak ájult hódolat illet – hogy ez mennyire volt védekező álarcul maga elé rántott lárva, tudatosan végigvitt szerep, és mennyire a kórossá fajult infantilizmusnak és nárcizmusnak az író által normálissá varázsolt tünete, azt ma már senki nem képes eldönteni. Az olvasót és az irodalom savanyú szakértőjét az Én fékezetlen habzása csak annyiban érdekli, amennyiben esetleg zavarja, vagy éppenséggel faszcinálja a szerző műveinek búvárlatakor.

Szomory Dezső

Kosztolányit például elbűvölte. Idézi egy mondatát („A legszebb fiú voltam, számos szóbeli hagyomány s még élő arckép bizonysága szerint a legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ Church College-ban, és hibátlan, mint egy Velázquez”), és ezzel széljegyzeteli: „Aki így ír önmagáról, az már majdnem szerény”. Az efféle szomoryádák megítéléséhez persze elengedhetetlen a kontextus ismerete, mert egy mondat kitépve a szöveg szövetéből esetleg a teljes félremagyarázás forrása lehet; ami önmagában abszurd önajnározás, az a szövegösszefüggésben esetleg önirónikus túlfeszítés, szándékos hisztéria, az álarc őszinte, lárváját levedlett szólama, mely – éppen mivel álarcban történik – mindig szerepjátszó hangvétel is egyidejűleg. Az álarcok tükörjátéka teszi néha Szomory írásait pompázatossá vagy pusztán csak elviselhetővé, de éppen ez lehet a gyökere az elviselhetetlenségnek is, amikor a művészi arányérzékre valamit adó olvasó egyszerűen a falhoz csapja a kötetet a hatvanharmadik rossz vonaglásnál, hogy Karinthy paródiáját idézzük. Így egyenesen kívánatos az olvasó szeretete vagy részvéte, ha Szomoryt olvassa, mivel az empátia-szimpátia átsegíti a legképtelenebb szakaszokon is; ennek hiánya pedig dühödt ellentmondásra, már-már bosszúfogadalmakra készti.

A Horeb tanár úr mintha ennél egyszerűbb eset lenne. Illés Endre régi kritikája a Nyugat egyik 1936-os számában úgy tűnik, még ma sem vesztette érvényét, és ennek megkérdőjelezésére nem egészen elegendő a kötet hátoldalán idézett mondat az eddig egyetlen Nobel-díjas magyar írótól, miszerint a Horeb tanár úr „csodálatos regény”. Ez sovány érv, annál inkább, mivel regénynek tényleg csak nagy beleérzőképességgel és példásan kifejlett szolidaritással nevezhető ez a meglehetősen kidolgozatlan, olykor egészen hevenyészett és nyegle szöveghalmaz. Illés a lényegre tapint: „A stílusban való fogódzás leszoktatja az írót az anyag igazibb megformálásáról: arról a munkáról, mely a külső leíráson túl kezdődik.” És: „A Horeb-mondakör harminc-negyven vázlat. Köztük néhány kis remek is akad. De mindegyik abbamarad bizonyos ponton – abban a kritikus pillanatban, amikor már csak egy vonás választja el az elgondolást az ábrázolástól”.

Az új kiadás

egyik állandó eleme, de Szomory csak mímeli az enciklopédikus teljességet. Hogy részben a nagy franciát gúnyolva, az nem vigasztalja a befogadót.) Ha nincs igazi harc a protagonisták között, ha Horeb egy víziló míg Varjassy pusztán csak patkány (a hasonlat Szomorytól származik), az olvasó hamar érdeklődését veszíti, melyet aligha fokoz a Horebné elcsábítására tett Varjassy-féle sikeres kísérlet, ráadásul ez csak amolyan ponyvaregényes elem, melyből az égvilágon nem következik semmi. Noha a narrátor nem ezt ígérte, hanem éppen az ellenkezőjét, rögtön az első mondat bevezetésében, persze megint Balzac kárára „Ha Balzac modorában óhajtanánk intonálni, úgyszólván jegyzőkönyvszerűen ezt az egyszerű, noha tanulságos történetet, mely minden látszatok ellenére, halmozások, fondorlatok s huncutságok ellenére egy negyvenéves nő gyöngeségeiben s csalódásaiban kulminál…" Stb. Nos „minden látszatok” sikeresen szólnak a dolog ellen, hiszen Szomorynak semmit nem sikerült megérzékeltetnie e negyvenéves nő lélektanából, legfeljebb közhelyeket; erős a gyanú, hogy az eleinte valóban regénynek szánt szöveg fogalmazása közben elfelejtette a főtémát, vagy csak egyszerűen sorsára bízta magát, hadd sodorják tova az epika folyóján már korábban jól bevált, néha tényleg lenyűgöző stílusbravúrjai. Balzacot ilyen könnyen azért nem lehet legyőzni.

A második rész aztán már nem vezeti félre az olvasót, becsülettel azt adja, amit az alcím kínál: A többi sok szép tanulságos eset Horeb tanár úrral. Itt már a maszkírozást is megunja az elbeszélő, fáradt, hogy belemerüljön minden elbeszélő művészet egyik legfőbb elemébe, az alakteremtés mámorába, és hagyja, hogy Horeb nyíltan leszomoryzza Szomoryt: „Ön újabban sokat foglalkozik velem, noha közepes szakértelemmel – folytatta keserűen Horeb tanár úr…” A narrátor ilyesfajta beléptetése a szöveg fikciós világába, fiction és non-fiction keverése, ravasz elegye – mintegy megelőlegezve a posztmodern korszak nem egy eljárását – roppant érdekes játékokra adna lehetőséget, ám a szerző ezeket nem képes kihasználni, vagy már nincs hozzá valódi belső érdeklődése, intellektuális lendülete. Az élet fáradt irodalmi császárának renyhe futamai ezek. Így aztán a „regény” két teljesen összemérhetetlen és összeférceletlen vázlatra hullik szét, nem öregbítve Szomory prózaírói hírét. Aki valóban „csodálatos”-at akar tőle olvasni, az továbbra is A párizsi regény vagy a Levelek egy barátnőmhöz, és mindenekelőtt a modern kiadásban sajnos elérhetetlen, antikváriumban megszerezhetetlen Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről lapjaival vigasztalódhat, ám közben nem feledve T. S. Eliot megjegyzését Joyce regényeiről, miszerint az ilyen művekből egynél nem kell több.

Bár szerencsésebb lett volna egy másik kötettel kezdeni, természetesen nagyszerű, hogy elindult Szomory életmű sorozata. Noha nem világos, hogy miért éppen az adott három „novellát” (A rejtély, Szalánczy Marietta, A sábai birodalom) válogatták be az alapszöveg mellé a Horeb-mondakörből, ezen még könnyedén túltesszük magunkat. A szöveggondozás (Lukács Annabella munkája) vitatható (Szomory névírási következetlenségeinek, vagy tollhibáinak megtartása például egy nem kritikai kiadásban nyilvánvalóan értelmetlen: egyszer Balzac, másszor Balsac, egyszer Goldziher, máskor Goldzieher), de még sokkal vitathatóbb az utószó (Kőbányai János tollából), amelyben azt a többször is kurzivált, mellbevágóan új felfedezést olvashatni, hogy Szomory „a modern magyar irodalom ritka zsenije”. Az utóirat, amúgy en passant, elparentál mindenkit, Réz Páltól Vargha Kálmánon át Térey Jánosig, aki 1945 után arra vette a bátorságot, hogy a helyes vonaltól – értsd az utószóíró értékelésétől – elhajló módon rajongjon Szomory művészetéért, és e téren még az egyébként adorált Kertész Imre is kap egy „fát” az ellenőrzőjébe, mert amikor megkérdték tőle, melyik magyar szerző érdemelt volna Nobel-díjat, „Krúdy mellett nem említette meg Szomory Dezső nevét”. Ám mindezek apró makulák a számos egyéb valóban komoly zavarra utaló látomások, irodalomtörténeti kényszerképzetek (pl. Szomory Gyuri című regényének főalakja a Sorstalanság Köves Györgyének előfutára, vagy a Levelek egy barátnőmhöz „megcsinálja mindazt kétszázötven oldalon, amit Proust egy roppant regényfolyamon keresztül”) mellett, ám lege artis kezelésükre most nem vállalkozhatunk.