Hegedűs D. Géza

A recept bevált: aki tavaly ott járt, nyilván jól emlékszik Mácsai Pálnak a Csontváry Múzeumban, illetve Bálint Andrásnak a Modern Magyar Képtárban abszolvált szubjektív tárlatvezetésére. A sort idén a Zsolnay Múzeumban Hegedűs D. Géza folytatta. A program apropója változatlan: a színészt ha nem is teljesen ismeretlen, de mondjuk úgy, hogy ingoványos vidékre vezénylik a szervezők, ahol a kíváncsi rajongó meg a kivezényelt újságíró is többnyire egyetlen dologra kíváncsi – hogyan boldogul ismerős hősünk a rá mért feladattal?

Szakmai (azaz művészettörténészi) szempontból nem tisztem megítélni Hegedűs D. Géza szenvedélyes, kétségkívül egyéni tárlatvezetését. Egy dolog viszont biztos: nincs ember a földön, aki nála rajongóbb hangvételben lenne képes felolvasni az eozinmáz készítésének évszázados receptjét. Fagyálló pirogránit ide, hordozható vaskemence oda, még arra is jut ideje, hogy kikacsintva megjegyezze: a kísérletet otthon mindenki elvégezheti. Amikor itt tartunk, akkor még a Zsolnay Múzeum hangulatos udvarán állunk, a művész kezdeti lámpaláza viszont már nyom nélkül elszivárgott.

Az egyórás minitúra idejére kijelölt kalauzunk ideális idegenvezető: ösztönösen érzi, mikor lankad a figyelem, tudja, mikor elég a száraz tényanyagból. Olyankor közbeimprovizál egy személyes anekdotácskát, beszúr egy rövid sztorit – az ibrányi szülőfaluból őt máig kísérő gyermekkori emlékektől egyenes út vezet Tarkovszkij Andrej Rubljovjának emblematikus, az ideális agyag keresését érzékletes képsorokban megfogalmazó jelenetéig. A szecesszió lenyűgöző értelmetlenségét pontosan ragadja meg a Lechner Ödönről szóló ismert adoma felidézése – amikor Lechnert arról kérdezték, hogy minek díszíti házait szabad szemmel nem látható magasságban, csak annyit felelt: a madaraknak. Apropó, Lechner: rajta kívül Zsolnay-kerámiát használt fel épületeihez többek között Steindl Imre meg Schulek Frigyes is.

A Zsolnay-család kompakt históriáját már a múzeum falain belül szállítja idegenvezetőnk – közben ki-ki magába nézve eltűnődhet azon is, hogy mikor járt itt utoljára, ha egyáltalán járt valaha; Hegedűs D. ötödik éve játszik a Pécsi Nemzeti Színházban Az anconai szerelmesekben, a Káptalan utcai terep ezért sem ismeretlen a számára. A szerteágazó családi legendáriumból a tulajdonképpeni alapító atyának, a kis műhelyt gyárrá izmosító Zsolnay Vilmosnak és háznépének felívelő karrierjéről tudjuk meg a legtöbbet. Lányairól, Júliáról és Terézről, akik az új motívumok kidolgozásában, tervezésében vállaltak szerepet, meg egyetlen fiáról, Miklósról, aki kamaszkorától a gyár kereskedelmi tevékenységét irányította.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Vezetőnk ösztönös zsenikként prezentálja a család tagjait: a kanyargós elbeszélést kalandregénybe illő véletlenek sorozata szövi át. A világra nyitott és kíváncsi, iparosi és nem utolsósorban kereskedői vénával megáldott família útja egyenesen a párizsi világkiállításig és tovább, vagyis a megkérdőjelezhetetlen világhírig vezetett. A mienk meg a XIX. század közepi, számos motívumot variáló egyéni és valószínűtlen szépségű dísztárgyaktól – melyeken keleti és római minták, természeti és nonfiguratív ornamensek egyaránt előfordulnak – egészen a második világháború után kevés híján széthulló gyár ma már közkézen forgó termékeiig tart.

És a jó idegenvezető a szolid loholás végén az egyéni tempójú szemlélődésre és nyugalmas bámészkodásra is hagy időt. Többek között azért, mert őt már várják a TÁP Színházasok az éjjeli Kurátorok próbájára. Na ja, neki tényleg színház az egész.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Szemere Katalin: Krajcárok és forintok